Re: Megtépázott Sorsok - I. A Vörös Ketrecek
Végre egy kis szünet, csend, mikor a létezést nem valamilyen figyelmet követel, égető probléma határozza meg, mint az út során majdnem folyamatosan. Hanem van idő ha másra nem is, legalább az öntépő gondolatokra.
A ketrec homokján majdnem egy tucatnyian voltak még, talán pont annyian, vagy akár többen is. A főpap, Castus, a kereskedő és a másik is aki leesett, ám ott, némelyiknek meg sem tudta jegyezni az arcát, olyan gyorsan elemésztette a hely. Pedig voltak páran, akik kiálltak magukért.
Eripite nos ex miseriis crudelis terras...
Közel járt hozzá maga is, elég csak lehunnynia szemét, hogy lássa újra a csöpögő pengéket.
...eripite nos ex faucibus eorum quorum crudelitas nostro sanguine non potest expleri.
Ráadásul még bűntudat is gyötri. Utolsó gondolatai nem voltak éppenséggel szépek Castus felé, pedig a szegény ember igazából komoly támaszt jelentett végig. Vajon felverték volna a denevéreket akkor is, ha nem bődül el olyan... olyan ostobán?
Apró könnycseppet elmorzsol most, hogy senki se figyeli árgus szemmel kritikusan, latolgatva, mérlegre helyezve minden egyes mozzanatát és mondatát, ennyivel adózik a rövid emlékeknek. Aludnia kellene, ez számára nem kérdés. Egy idő után egy nővér hozzászokik, hogy ott és akkor aludjon amikor lehetséges. S persze ne csináljon önérzeti kérdést az ilyesmiből. Állítólag erre a gárda katonái is képessé válnak hosszú kimerítő harcok során szerzett tapasztalataiknak köszönhetően. Ő maga nem tudja persze biztosan, sose kérdezett meg egy veterán gyalogost sem az ilyesmiről.
Az izgalmak” múltával azonban fájdalom visszatér, s minden percel egyre erősebben. Bár a mantrák láncca segít, hogy tovarebbenjen a tudat a kínzó emlékképekről, ez utóbbival nem tud mit kezdeni.