Sötétség hullott rátok, hagyván, hogy végtelenül zuhanjatok a tátongó ürességbe látvány vagy hang nélkül. Pillanatokra villanások kelnek életre, de csak azért, hogy újra elhomályosuljanak: hideg acél asztal és éles fény fölöttetek, egy gyermek gúnyolódó hangja, bestiák és nyers hús bűze, súlytalanság, hatalmas gépezetek zakatolása, és végül büdös, fekete víz csobogása alattatok. Állott levegőt kergető hideg szellő. Lassan ébredtek, bénának és mozdulatlannak találjátok magatokat a hideg sötétségben, a hangotok alig hallható és a testetek erőtlen, használhatatlan, akár egy rongybabáé.

Nem tudtok se cselekedni, se beszélni, sem arra nem vagytok képesek, hogy egyetlen gondolatot megfogalmazzatok a fejetekben, csak a többiek szaggatot légzését halljátok, ami arról árulkodik, hogy nem vagytok egyedül a sorsotokban. A végtagjaitokban csontig hatoló sajgást éreztek, amely arról árulkodik, hogy még éltek.

Beteg zöldes színű lámpások villognak a falakon és tucatnyi alak jelenik meg, vízben térdig gázolnak addig a hideg platformig, melyen ti és társaitok megkötözött alakja csüngg. Szakadozott köpenyeket viselnek sötét testpáncéljaikon és az arcukat groteszk állatmaszkok takarják, amelyeket csillogó fémből és összefércelt bőrböl készítettek. Minden maszk különböző, az egyik kutya, a másik kígyó, a harmadik disznó és így tovább. A vezetőjük aranyozott, karmazsin fogú Sakálmaszkot visel. Láncok csörögnek és jéghideg vízbe hullotok le a társaitokkal együtt, mindenki tehetetlen, egymásra hullotok, mintha csak az élők egy tömegsírjában volnátok.

Mindannyiótokat gyorsan, célszerűen átvizsgálnak a maszkos emberek, mint állatokat a piacon. A Sakálmasz rövid parancsot ugat és a többiek gyorsan visszahátrálnak a sötétségbe. Fagy kúszik a falakra és a víz alattatok oly hideggé válik, mint a sír, ahogy a sötétségből egy ember alakú, tüskés fém ketrec jön be a képbe, amelyet két elsatnyult, alaktalan figura tol. Egy másik magas és vékony alak ácsorog mögöttük éppen a látóhatárotok szélén. Rettegés hull rettegésre, ahogy a fémketrec kinyílik, hogy felfedje egy fiatal nő levágott fejét és megcsonkított felsőtestét, amely egy fényoszlopban úszkál. A nő szeme kinyílik és gonosz, fehér fény ömlik ki belőle. Érzitek, ahogy egy gonosz erő karmai vágódnak az elmétekbe fertőző érintésükkel, amint ti és társaitok végre összeszeditek az erőtöket, hogy sikoltsatok. Az erő hirtelen húzódik vissza, ahogy a fémketrec becsapódik. Egy ezüstkarmos kéz emelkedik a sötétségből és egymás után három fogolyra mutat. Az alaktalan figurák előreugranak és elrángatják őket a sötétségbe, ahol a sikoltásuk hirtelen szakad meg. Szerencsére ti nem vagytok köztük. A fény elhalványul és az üresség újra elragad titeket...

***

Újra felébredtek. Ezúttal egy széles, kör alakú, magas falakkal rendelkező veremben találjátok magatokat. Nagyjából tizenöt méter átmérőjű lehet, veletek van még néhány, ismeretlen fogoly is. Armininus lát még néhány tech-adeptust a templomból, Castus a Szent templomának főpapját, Lionel néhány munkást az étkezdéből, Grendel és Lazerus a fegyverkereskedőt a sátorból (de Alexandert nem!), Alicia pedig néhány biztonságist a hajórol.

A földet nyirkos homok, összetört csontok és egyéb kőzettörmelék fedi. Körben a rozsdás fémfalakon aránytalan távolságonként tüskés, szegecsekkel kivert, rácsos kapuk vannak különböző alakokban, és méretekben, és a nehéz rácsok mögött luminen gömbök villódznak. Jó hat méterrel fölöttetek a falak tetején kardszerű, befele hajló pengék meredeznek, és rozsdás, szögesdrót tekercsek húzódnak. Azon túl csak sötétség, ahonnan hatalmas gépezetek távoli robaja hallatszik.

Kissé nyúzottan, kissé összeverve, kissé kiéhezve érzitek magatokat, de amúgy viszonylag jól vagytok.

Mindenki max Woundon van. Kelleni fog ;)


Tudom, hogy ez most nehéz lesz, de az alábbiakat komolyan gondolom, nem kell kétszer rákérdezni és nem kell köcsögözni, ez most sajna így lesz! Nagy levegő!
Mindenki a karakterlapjáról minden felszerelést (akár viselt, akár tárolt, akár fegyver, akár páncél) MINDENT ától cettig töröljön! Nincs kivétel! Kizárólag a viselt ruháitok vannak meg, azok is elég rossz állapotban. Ezt később ellenőrízni fogom többször is, és aki nem tette meg megfelelőképpen, azt súlyos büntetésekkel fogom sújtani!
This message was last edited by the GM at 13:42, Thu 18 Oct 2012.

Soha életemben nem voltam még ilyen magatehetetlen. Soha.
A fájdalom és a felszerelésem elvesztése nem aggaszt különösebben, múló dolgok ezek, pótolhatóak. De a testemet érintő szinte teljes működésképtelenség, implantjaim inaktivitása egy dolgot jelent számomra, az Omnissiah-tól való teljes és beláthatatlan időre való eltávolodást.
Ordítanék legszívesebben, ahogy egyszerű hús-vér emberként döbbenek rá a tényre, hogy nem vagyok már tech-beavatott, csak egy egyszerű halandó, árulók tömlöcébe zárva.
Nem, nem engedhetem, hogy a kétségbeesés legyen úrrá rajtam. Az Adeptus Mechanikus beavatottja vagyok. Géplátnok. Megszerelem a testembe épített kapcsokat, melyek az Omnissiah-hoz kötnek, és bosszút állok. Mert ez a célom. Ez fog életben tartani.

Körülnézek, és látom, hogy szerencsére néhány beavatott túlélte az eretnekek támadását. De sok az ismeretlen. Szóljak hozzájuk? Mit mondhatnék. "Hello...Arminius Essanasson vagyok...fogoly." Minden szó olyan esetlennek, olyan feleslegesnek tűnik.
Eltávolodom az ismeretlenektől és sajátjaim közé kuporodom, hogy kicsit össze tudjam szedni a gondolataimat, és távol legyek azoktól, akik felébredve vélhetően dühöngeni kezdenek, ahelyett, hogy a kijutáson gondolkozzanak. Én ezt fogom tenni. Össze kell dolgoznom ezekkel az emberekkel, és meg is fogom tenni, ha hagyják.

*Csendben eszmél egy rémálomszerü veremben. Valamiféle cella lehet, legalábbis a falakon díszelgö acélkarmok, és szögesdrót láttán legalábbis erre tud következtetni. A beteges fénytöl ismét felfordul a gyomra, s ha evett volna biztos kiöklendezné… A feje még mindig zúg attól a barnás miazmától. Fel kellett volna vennie a sisakját, s a gázszüröket is… De ki hitte volna, hogy ilyen egyszerü „zavargás” ennyire elfajul, s szükség lehet rá?
Vajon élnek még a növérei?
Körbepillant lopva, az értük való aggodalom egy pillanatra felülír minden más érzést…
Nem mintha számítana amúgy bármi, hisz felszerelését, vértjét és fegyvereit természetesen elszedték. Ha nem álmából ébresztik akkor valószínüleg a liliomos pizsamája is elveszett volna, amit nemrég vett a piacon…
Az Istencsászárra! Egyszer volt gyenge, egyszer engedett hosszú évek után a csábításnak s vett valamit, ami túlmutat a szokásokon, s a gyermekkorára emlékezteti, a kies Enasterre… Erre! Talán magára haragította az Emberiség Urát? *

- A káromló bukottak mocskától, szabadíts meg Császárunk!
*Suttogja maga elé, s becsukja szemét, hátha egy varázsütésre elmúlik a rémálom, s felébred a cellája magányában.
Sajnos nem hat, így kénytelen körbenézni, kik osztoznak eme iszonyú sorsban, hátha megpillanthat ismerőst, de persze attól, hogy felismerje öket, óvakodik. Lehet figyelik az eretnekek.*
This message was last edited by the player at 11:35, Thu 18 Oct 2012.

A rémálmaim amik évek óta gyötörnek a szankcionálás mellékhatásaként mindig ott lebegtek a fejem felett mint egy balta, ami minden egyes alkalommal lecsap de az első pillanatban jövő ébredés mindig megmentett. Ezúttal is várom, hogy talán ezúttal is ez fog történni de hamar realizálnom kell magamban, hogy ez most a valóság - egy reggeli ima a Császárhoz nem fogja elmulasztani a hatásokat. A hátamon fekszem és a plafont bámulom, óvatos mozdulatokkal pillantok magam körül körbe, hogy kiket látok még itt. Azt jó jelnek veszem, hogy legalább Lazerus arca ismerősnek látszik habár kínosan hosszúnak tűnő időbe tart mire felismerem így abban sem vagyok biztos, hogy a többieket nem láttam már előtte csak a fájdalomtól eltompuló elmém nem ismeri meg őket. Tétován próbálok a hipertér felé nyúlni és kis híján fel is ordítok a fájdalomtól ahogy az elmém korlátokba ütközik és még egyszer meg is próbálom de ezúttal sem jön ki hang csak elcsukló hangon fordulok az oldalamra, hogy kifújjam magam. Nyugtatom magamat, a Császárba vetett hitem megmaradt és habár valamivel telepumpáltak amivel nem érem el a hiperteret azonban az acélnál is erősebb akaratom nem vehetik el tőlem ilyen könnyen.
Talán csak ez a két dolog ami miatt remegő karral de fel tudok támaszkodni a földről, hogy felüljek és ne feküdjek a földön. Úgy érzem, hogy kár volt mivel sajog mindenem de megtartom magamat, hogy körbenézzek az embereken. Talán mind az Inkvizíció szolgálatában állhatnak de lehet, hogy csak beszéltünk velük valahol, vagy azok akikkel mi beszéltünk, elvégre a fegyverkereskedőt is iderángatták. Tompán pillantok az elzárásra szolgáló ketrec falaira is, kezdem magamban realizálni, hogy a helyzet sokkal kilátástalanabb mint ami a tyranid falka és a nekron horda kereszttüzében volt. Sőt, talán teljesen kilátástalan. De ha ott nem adtam fel itt sem fogom, a dolgok ignorálása vagy a beletörődés nem jelent előrehaladást.

In reply to Alicia Sidorova (msg # 3):

Társaim a bajban eszméletlenül fekszenek körülöttem, de egy nő és egy férfi már magához tért.
Elmélyülten figyelem őket, reakcióikat, mozdulataikat. Mindenki elég rossz állapotban van, így nem is próbálom azt kutatni, hogy ki az, akivel jobban elbánt ez a Misericord Kultusz, az viszont érdekel, hogy melyik eszmél fel leghamarabb.
Sajnos képtelen vagyok kellőképp gondolkozni, így talán rossz döntést hozok, de valamit tennem kell, és még a rossz döntés is több, mint a semmilyen.
Felállok, és fejemről leemelve a csuklyát - felfedve Adeptus Mechanikus származásom, ami az implantok alapján elég egyértelmű kell legyen - odasétálok a nőhöz. Ha engedi, letérdelek mellé, ha nem, akkor csak megállok mellette, de eképp szólok.
- Valamicskét értek a gyógyításhoz. Ha megengedi, megvizsgálnám a sérüléseit.
Sajnos csak a legnyilvánvalóbb dolgokat vagyok képes észrevenni. De ez nem is baj, a reakciójából leszűrhetem, hogy potenciális szövetséges, vagy csak akadályozó tényező.
Ha a többiek is képesek felismerni a tényt, hogy egymásra vagyunk utalva, akkor kijutunk, és megöljük az eretnekeket. Ha nem, akkor saját magunkat akadályozzuk a kijutásban, és meghalunk.

Kölyökkorom óta nem voltam fegyvertelen, de nem a puskám és pengéim hiánya sújt le legjobban, nem is a dicstelen mód, ahogy elejtettek, mint egy béna és sánta, oktalan vadat, hanem hogy megfosztottak trófeáimtól is. Tapasztalataim, kompetenciám bizonyítékai, életem legmozgalmasabb szeletének mementói voltak, melyek nélkül halál fia leszek, ha visszatérek a rendemhez, mert nem tudok majd felmutatni semmit, ami orgyilkosi létjogosultságomat bizonyítaná. Hiába küldtek utamra, elbuktam.
Ekkor eszembe jut a Káoszisten szimbóluma, amit a nő viselt. Az ő szíve lesz az új trófeám.
- Alexander halott - kérdezném rekedten, de erőtlen hangom miatt inkább kijelentésként hangzik. Valamiért úgy érzem, nem kell kijavítanom magam.