"Hector a pulthoz sétált. Egy kissé unott arcú lány ácsorgott ott. Alakját fekete latexszalagok csíkozták, éppen eltakarva legszemérmesebb tájait. Nyúlánk testéhez képest meglepően nagy és gömbölyű melle volt. Gyönyörű zöld szemét az érkezőre vetette.
– Üdvözlöm a Pixelmezőben, uram! – Hangja lágyan csilingelt.
– Hello, Max!
A lány furcsálkodva nézett Hectorra, majd alakja megremegett és szertefoszlott. Egy borostás tokájú, kopaszodó, negyvenes férfi támaszkodott a pultra, dülledt szemét haragosan meresztette.
– Blade? – kérdezte rosszallóan. – Tudod, hogy mennyire utálom, ha lebuktatsz a vendégek előtt!
– Jaj, bocs! Nagyon csinos voltál – somolygott Hector.
– Mi a fenét keresel itt? Csak bajt hozol a fejemre, ha itt megtalálnak. Az AR rendőrség még mindig keresi a permanens becsatlakozókat.
– Tudod, hogy engem soha nem kapnak el, Max – válaszolt Hector magabiztosan. – Egy árnyék vagyok, egy szellem, egy igazi kibercowboy! Váratlanul csapok le az elhagyatott banki tranzakciós vonalon és nyom nélkül illanok el a zsákmánnyal. – Beszéde közben egy pisztolyt formált az ujjaival, lövést mímelt, végül elfújta a képzeletbeli pisztolycső füstjét.
– És utána, Mr. Robin Hood? Idejön elszórakozni a pénzét, meg elverni virtuális kurvákra? – a varangyfejű Max elhúzta széles száját. – Milyen nemes!
(…)
Egy perccel később egy sötét folyosón sétált, ahol színek villództak. A padlók és a falak a vetkőző lányok mozgóképéből álltak, a zene pedig olyan hangosan dübörgött, hogy Hector érezte nem létező csontjainak vibrálását. Vett Max/Stacy-től egy PszichoVyrt, amelyet fel is töltött magának. Ez a virtuális drog valójában egy rövid életű vírus volt, amit Hector a saját kortikális implantátumába töltött fel. A PszichoVyr ott véletlenalgoritmusokkal vezérelve megfertőzte az implant különböző érzékelő moduljait, torzítva azoknak az agyba történő adatátviteli képességét. A virtuális valóságban ezzel a használó olyan hatást ért el, mintha valamilyen pszichoaktív drogot vett volna be. Teljesen illegálisnak számított, nem csak azért, mert volt némi esély arra, hogy a vírus tönkreteszi a kortikális implant szoftverét, de az érzékcsalódások okozta érzelmi hatásokra ugyanúgy pszichés függőség alakulhatott ki az agyban, mint egy valódi drog esetében.
A zene dübörgését a csontjaiban éteri vibrálásnak érezte, mintha száz és száz kismacska érdes nyelve nyalogatná a bőrét belülről. Minden egyes basszus ütemére érzelmek szakadtak fel legbelül és csigalassúsággal emelkedtek. Hector egy pillanatra megállt és próbálta befogadni az érzést. Még nem tudta eldönteni, hogy magából kifordulva fog-e tombolni boldogságban lubickolva, mikor felszínre törnek, vagy sötétség borul-e rá és zokogás. Továbbment. Hagyta, hogy az érzések kibogozzák magukat, amint eljön az idejük. Akkor már úgyis túl késő lesz, hogy bármit tegyen ellenük.
Eljutott végül egy ajtóhoz, amely fallá olvadt miután Hector belépett a fülkébe. Tükrök vették őt körül, lila félhomály uralkodott, a szoba közepén pedig egy fotel várta. A látása kissé hullámzott a PszichoVyrtől, ezért bizonytalan léptekkel ment oda a bőrfotelhez, majd lehuppant. A tükörfalak táncot jártak a szeme előtt, érezte, hogy a gyomrában virágot bont valami érzés.
– Lunát, mint mindig! – mondta elcsukló hangon.
Egy pillanattal később egy magas lány jelent meg előtte. A vékonycsontú, kismellű Luna csak egy tangát viselt. Sápadt arcán zafír szemek virítottak, Hector érezte, hogy ezüstfehér haja illatozik, mikor a lány az ölébe ült.
– Teljesítem minden kívánságodat – dorombolta a nádszálvékony szépség. Selymes bőre szinte lángra gyújtotta a férfiét.
Hector már kívülről tudta Luna szövegét, nagyon egyszerű mesterséges intelligenciát kaptak a prostituált botok, szinte mindig ugyanazokat a logikai köröket futották. Lehetetlen volt velük élvezhetően beszélgetni, pedig Hector már próbálta. Viszont a tapintásukat kielégítő hitelességgel programozták le.
– Zenét! – kiáltott Hector, mire a dübörgő electrocore felhangosodott, Luna pedig végre befogta a száját. Vagy legalábbis nem beszédre használta.
A férfi élvezettel simogatta végig az ölében vonagló szépség testét. Ujjbegyei színtiszta vágyat közvetítettek valódi agyának. A szoba billegett, a zene pedig utat talált koponyájába. Befúrta magát a csont és az agyvelő közé minden robajló basszusával és visító effektjével. Luna ezüst haja ezernyi apró optikai szállá robbant szét, ahogy a lány megrázta a fejét, az ibolya fények záporozó adatok gyanánt siklottak végig rajta. Hector érezte, hogy pillanatokon belül felszakad a felszín. A szoba megbillent és fordult, a körvonalak homályossá váltak, összecsúsztak. Csillogó cseresznyeszáj nyílt sóhajra és csókra. Ujjak, tenyerek, minden szabad bőrfelszín forró élvezettől izzott. A világ pörögni kezdett. Dübörgő csókok, csillogó basszus, forró ezüst, összeolvadó színek. Felszakadt a felszín.
Hector zokogott."
