-El az utamból! - Rivallok rá a tömegre, majd aki nem hallgat rám, azt arrébb taszítom, utat nyitva magamnak. -Justyna! - Kiáltok kétségbeesetten, és idegességemet is csak tovább fokozza a lány elhallgatása. -Engedjétek el! - Hangos kiáltozás közepette lándzsámat kifehéredett bütykökkel szorongatva török előre a tömegben.

Egy enyhe grimasszal az arcomon ülök tovább a lovamon, és reménykedem, hogy a többiek nem kerülnek túl nagy bajba. Én nem engedhetem magamnak, hogy a palotában bármiféle incidenssel megvádoljanak.

Zarczlav tovább halad a tömegben embereket lökdösve maga előtt, azonban a nagyobb sikert ezúttal is inkább a jelenléte éri el, így az emberek próbálnak nagyjából maguktól eltakarodni az útjából, anyázások és szitkozások keretében.

-A ti érdeketekben remélem, hogy a barátaid a Palotában mellőzik az ilyen jeleneteket, különben diplomáciai pályafutásotok nagyon rövid úton fog véget érni a Palotaőrök által. - mondja. Nincs a hangjában semmi megrovó mindössze kijelentést tesz, ámbár láthatóan a déli élvezi a helyzetet, amely egy ilyen ereklyegyűjtő világot látott embertől egyáltalán nem meglepő.

A két déli lovas aki beszállt az üldözésben és Laveillon pedig ott van közvetlenül Zarczlav nyomában.

Azonban ami történik arra senki nem számított, mindazonáltal mindannyian jól látjátok már. A menekülő emberrablók valamiért megtorpannak, ha jól látjátok egy férfi (leírás, katt) állja az útjukat. Az elől haladó fickó egy Takarodj kutya! - keretében fegyvert ránt és megpróbálja megtámadni a férfit azonban az egy villámgyors mozdulattal a kezében lévő hosszú kard segítségével megfosztja a férfit a fejétől aminek következtében vér kezd spriccelni minden irányba. A fegyver a vér nyomán tűzre kap és narancssárgás lángokkal kezd táncolni a gyilkos fegyver vakítóan ragyogó pengéjén.
Az emberek akik a környéken által sikoltozva kezdenek menekülni, láthatóan egyik sem kíván részt venni a balhéban. Menekülés közben az emberek majd agyonnyomják egymást annyira sietnek távol a helyszíntől. Valószínűleg nem a banditáktól félnek vagy a támadójuktól, hanem attól, hogy pillanatokon belül a városőrség fog lecsapni a helyre.
A férfi lángoló karddal a kezében, az embergyűrű közepén várja a banditák reakcióját valamint rátok pillantgat.

A félreállított emberek még mindig bután pillantgatnak a kereskedőre aki félreállította őket az útból, ám láthatóan nem szándékoznak visszatérni a helyükre, egyenlőre. -Na, mi lesz már? - érkezik az egyik elégetlenkedő embertől a kérdés, láthatóan ezek az emberek innen nem is látják tőlük nem messze mi történik.

A tágasabb helyszín és az ellenfél megtorpanása elindít bennem valamit. Vérem forrni kezd, de engedem, hogy Zarclav támadjon először, utána én a másik legközelebbire támadok.

-Justyna! -Üvöltöm ismét, miközben át sem gondolom miféle isteni gondviselés hatására torpantak meg üldözőim. -Végetek! - Ordítok a leghátsó ellenségre, majd gondolkodás nélkül vetem magam a küzdelembe. Hollónyelv, a Hollóisten kegyelméből előre lendül, egy alacsony döféssel próbálok végezni, kedvesem bántalmazójával. Fegyverem amint lecsapott máris visszatér, ösztönösen mozgok, és figyelek, hogy esetlegesen hárítani tudjak egy felém érkező támadást, ugyanis így páncél nélkül túlságosan sebezhető vagyok.

- Remek, - tör ki belőlem. ...egy újabb fegyveres barbár gyilkos. Eddig nem volt elég sem velünk, sem ellenünk. Az addig szép és jó, hogy levágott egy emberrablót, de nehogy Zarclavval találja folytatni szórakozását. - Neeeem, - felelem a kufárnak - odabent nem lesz velük baj. Csak akkor balhéznak, ha más tesz agresszív megnyilvánulásokat, de kapva kapnak minden alkalmon, csak hogy egy-két vércseppet ki tudjanak préselni valakiből. - lovamon előre dőlve figyelem az eseményeket, és kíváncsian várom, hogy ki marad meg a konfliktusból, kivel folytatom majd tovább utamat.

A csapat tagjai valamint a titokzatos idegen aki a csapat segítségére sietett egy emberként próbálna támadni a banditákra amikor valami olyan történik, amely miatt mindannyiuknak eláll a lélegzete...

Zarczlav szerelméről valamint az őt elraboló banditákról akiknek valószínűleg az volt a szándékuk, hogy szétválasszák a csapatot lehull a lepel.

Vérköd és foszladozó hús formájában a banditákról és Zarczlav szerelméről a fátyol tovaszáll és az illúzió feloszlik. Oszladozó bűz lesz úrrá azonnal a területen és másvilági kacaj járja be az egész teret ahogy az ég elsötétül felettetek és vöröslő színben kezd játszani a nappal, mintha csak az apokalipszis jött volna el az Istennő Szigetének pusztulása idejéből.
A lány helyén egy Empusa áll, a Névtelen Úrnő gyermeke, aki a pusztulás és a halál utáni szenvedés boszorkány istennője. A lény amely a helyén áll egy szamár alsó testű és csábos, szinte megbabonázó fedetlen felső testű nő, akinek aurája minden férfi ember szívét azonnal meglágyítja és szinte lefegyverzi, legyen bármennyire is romlott a test, amely a végtelen élvezetet ígéri. A tekintetétől szinte még a legerősebb lelkek is összezuhannak és letérdelnek előtte, kebleire omló vörös hajának pedig a gyengék kivétel nélkül behódolnak. Hangja nem e világi, minden szó visszhangzik mintha csak egyszerre ezer helyről suttogna a fületekbe. -Azt hittétek, hogy büntetlenül cselekedhettek a Sárkány nevében? Bolondok! - hangja csábító válik mint egy heves hajadoné aki már hónapok óta éhezik ura után: -Most pedig, öljétek le egymást! Nekem!... - mondja a végén folyamatosan halkulva, majd a kacagásra vált, amelybe folyamatos a gyönyör hangja költözik ahogy érzi és látja, hogy körülöttetek a polgárok egymásnak esnek.
De a banditák is átváltoznak, a földön fekvő halottal egyetemben. Megnőnek, alsó részük helyére különféle patás állatok lába kerül, ámbár csak kettő, nem négy mint a Empusanak. Állatias kezeik végén karmok jelennek meg vagy éppen kopott és rozsdás, cifrázott fegyverek amelyek már eddig is náluk voltak. Arcuk eltorzult és némelyikük fején szarvak nőnek ki, halált visítva készülnek felétek rontani, szerencsétekre a lehulló lepel adott számotokra egy kevés időt. Talán arra, hogy imádkozhassatok az életetekért, ugyanis a tömegben mindenhol feltűnik néhány...

A pillanatnyi csendet mindössze a délvidéki kufár kétségbeesett és mindent elnyomó kiáltása töri meg: -EMPUSA! - kiáltja és már kardot is ránt...



A többi NPC-ről még nem látni mi a szándéka, de a polgárok közül mindannyian engedelmeskednek a parancsnak.

Kérek majd egy vérmérséklet próbát!
Ha a dobás nagyobb mint húsz, semmi nem történik.
Ha húsz és tizenöt között van tudtok cselekedni, de mindenre -1 kocka.
Ha tíz és tizenöt között van akkor a félelem miatt cselekvésképtelenek lesztek.
Ha tíz alatt dobtok vagy a véletlen kockára 1 jön ki (függetlenül ilyenkor az értéktől) akkor megtámadjátok a hozzátok legközelebb álló nem démont. Ha a célpont akit támadnotok kellene barát, lehet dobni még egy vérmérséklet tesztet. Ilyenkor tizenöt felett kereshettek más célpontot (például a polgárok) alatta viszont nincs mese, támadnotok kell a másikat.

A harci cselekvések rendesek lehetnek, mintha csak harcolnátok ahogy akartok, tehát lehet benne kitérés, stb, mindössze a legközelebbit kell támadni.
This message was last edited by the player at 23:08, Mon 02 July 2012.

Az események összekuszálják a szálakat és megzavarodom. Kissé émelygek, majd a parancsnak eleget téve a legközelebbi ember felé vetem magam. Ismét nem törődöm, védekezem-e egyáltalán, csak hadonászok a legközelebbi ember felé.
This message was last edited by the player at 08:20, Tue 03 July 2012.

Ahogy halálra döföm a zsoldost, felpillantok ám ekkor olyan dolog történik, amire még a Hollóisten fiait sem készítheti fel semmiféle nagymester. Látom a démont, de nem érzek mást csak csalódottságot és céltalan haragot. Képek törnek elő bennem, ahogy magamhoz ölelem Justynat a farkasprémek rengetegében és szeretkezünk a hóesésben, látom Bohumil üveges tekintetét, számos lovagtársam holttestét, és megannyi szörnyűség pereg le a szemem előtt. Haragom céltalan, haragszom szüleimre, kik pénzért adtak túl rajtam, haragszom rendemre amiért elpusztította bennem az igazi álmokat és a reményt, haragszom Bohumilra amiért elvette tőlem a szerelmet... Érzelmeim zavarában, a Hollóistenhez fordulnék segítségért, ám más mutat utat haragomnak, egy vörös hajzuhatag és egy bájos arc... Lotha Sikolt fel bennem a remény, ám ekkor hallom álmaim hangját. ,,Szerettelek de te megöltél." Dühöm kiteljesedik. -Nem öltelek meg! Kiáltok, öntudatlanul, megfordul velem a világ, látom a pokol béli teremtményeket, a kárhozat farkasainak fajtalan fattyait, ám mégsem feléjük fordulok. Hátat fordítok önmagamnak és a szamártestű démonnak is amit Lothának képzelek. És magam előtt látom Laveillon vigyorgó arcát, amint rajtam nevet, kínomon nevet, pedig hagyta meghalni Lothát, hagyta hogy megöljem őt, befeketítette szavaim aranyát mit a vándornak adtam, és még nevetni mer rajtam, kineveti a Hollóistent, ennél kevesebbért is bárki halált érdemel, de most érzem a késztetést amit belemar érzéseimbe, tudatomba, a lényegembe. Bosszút állok Lotháért, bosszút állok Justynaért, bosszút állok Bohumilért... Bütykeim kifehérednek Hollónyelv faragott nyelén, haragom, dühöm, bosszúm útja világos. Meg kell ölnöm Laveillont, hogy enyhüljön a fájdalom. Lotha kér, Justiana kér, Bohumil kér, mind csak halált kér, a barátom halálát, nincs mit tenni ezt az áldozatot vállalni kell. Előre lendülök, lándzsámat előre szegezve a zsivány mellét célozva. Talán igaza van rendemnek, érzelem és álmok nélkül nincs fájdalom, nincs remény csak az igaz hit, hit hogy beteljesítem a Hollóisten akaratát. Előre lendülő lábam súlyát viszem bele a döfésbe mely Laveillon élete ellen tör. Azért élünk, hogy öljünk, azért ölünk, hogy élhessünk... Mondta egyszer a nagymester, mielőtt csatába küldött volna minket, talán igaza van. Nincs más célja életünknek, csak az ölés. Igaza van Primoznak is, halált érdemlek, halált érdemlek tetteimért... Merengek őrületemben, miközben lándzsám barátom melle felé döf.

A helyzettől kissé összezavarodva nem sikerül hirtelen erőt venni magamon, és meglepetéssel kevert ijedtséggel kapkodom tekintetem jobbra-balra.

-Ha az Empusa meghal, a varázslata is vele foszlik! - kiáltja a délvidéki kufár majd kivont éjfekete kardjával a démon irányába próbál haladni. Egyetlen egy déli van mindössze aki olyan állapotban van, hogy követni tudja és azon is látható, hogy alig tudja a lovát nyugtatni miközben ő maga is halálra van rémülve, de végül is karddal a kezében követi a magabiztos Ir'-t.

A kereskedő előtt lovagló kísérő azonban nem volt ennyire erős, kardot ránt és nemes egyszerűséggel nekiront a halálra rémült kereskedőnek, aki mozdulni sem képes, mindössze figyelni a felé közeledő pengét... Amely azonban soha nem ér oda mivel a mellette lovagló déli láthatóan tapasztaltabb és bátrabb ember, félreüti a kardot amely Arkhaine életét veszélyeztette. És mintha a kísérő valahonnan ismerős is lenne a kereskedő számára! It'? Vagy csak a képzelete játszik vele?

Az egyik démon amelyik mellett Ir' megpróbál ellovagolni karmával végigszántja az állatot és kis híján a kufár lábát is. Az állat szinte azonnal meghal, előre bukik ráesik egy nőre és messzire előre dobja a kereskedőt. A mögötte lovagló déli egy gyors mozdulattal leszáll a lóról és északra kerül, az állat menekülni kezd lovasa nélkül.

Az ismeretlen férfi valószínűleg a délvidéki kufár szavát hallva vértől lángoló kardjával rohanni kezd a démoni nő irányába. Nem jut túl sokáig, az egyik démon veti neki magát, a földre teperi és letépi a férfi fegyverforgató karját majd messzire dobja a végtagot amely még mindig szorongatja a fegyvert amelyet markában tart.

Az egyik délvidéki a saját társának ront neki és kardjával végigszántja annak mellkasát. Az ijedt és tehetetlen férfi lefordul a lóról, hátasa északra kezd menekülni míg ő maga a porban próbál fegyvert rántani és valami önuralmat erőltetni magára.

Egy déli démon amely a kísérők tömege felé közeledik egy embercsoporton haladna át. A nagyjából kettő és fél méter magas pokolfajzat nemes egyszerűséggel megragad egy termetes és izmos férfit majd kettészakítja, az egyik kezében maradó darabba beleharap majd eldobja a testrészeket.

Két másik déli a polgárokat kezdi mészárolni míg a többi tehetetlen, fegyverét vagy éppen azt sem szorongatva figyeli az eseményeket és próbál erőt venni magán.

A legészakibb démon varázslata segítségével lángok martalékává tesz legalább egy tucat polgárt.

Laveillon ereiben keringő megbájolt vére gyilkolásra készteti és arra, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Megtámadja a hozzá legközelebb álló, magáról sajnálatára teljes mértékben tudó délvidékit aki nem csak vele, de egy másik társával is szemben áll. Elkeseredetten próbál védekezni, félre üti a zsiványnál gyorsabban cselekvő társa kardját azonban Laveillon fegyvere mélyen a felszántja a kísérő lábát. Déliül káromkodik.

Északkeleten az emberekre valamilyen vörös köd telepedik az egyik démon jóvoltából. Pillanatok alatt megül az egymással harcoló embereken a köd majd egy placcsanás keretében az emberek darabokra szakadnak. Végtagok és vér minden felé...

A polgárok egymást gyilkolják ahogy Úrnőjük megparancsolta számukra, aki ennek a mámorában úszik. -Ennyire gyengék lennétek, Sárkánykölykök? Szánalmas! - kacag fel fejetekben. -Most pedig... meghaltok! - ördögi kacaja közben elkezd megváltozni körülöttetek a valóság, még laikus számára is érezhetően valami hatalmas mágiához fog folyamodni, hogy véget vessen a vérontásnak.

A láthatóan behódolt lovag lándzsával a kezében, valószínűleg senki által nem sejthető illúziók közepette fegyvert szegez és egyenesen a zsiványnak ront... akinek esélye sincs kitérni az ereklye fegyver elől, páncélja úgy hódol be a fegyvernek mint Zarczlav a démon szavának. Egyetlen szerencséje mindössze, hogy a lovag nem tudta célon tartani a fegyverét így a mozgolódó zsivány mellkasa helyett annak oldalán rohan keresztül, nem érve fontos szervet de így is pusztító találatot okozva.

A lovag akciója után az egyik démon lép oda hozzá és a mögötte lévő lándzsa nyelét valamint a vállát ragadja meg, hogy nemes egyszerűséggel leharapja annak fejét. Azonban ahogy a lény hozzáér a fegyverhez sisteregve marja meg a kezét és ugrik hátra majd dühödten karmolja végig a lovag hátát miközben földöntúlik sikollyal jelzi elégedetlenségét a megszentelt Isteni fegyvert illetően.

Körülöttetek pedig mindenhonnan rémült emberek sikolya hallatszik ahogy szinte minden általatok ismert Istenhez imádkozva könyörögnek segítségért és menekülnek az iránytű minden irányába.



A dobási lehetőségek (mindenkinek privátban):
This message was last edited by the player at 14:10, Tue 03 July 2012.

A hátamba maró éles fájdalom hatására, felkiáltok, ám ez a kiáltás megszabadít az elmémet fogva tartó erőtől. Amíg érzed, hogy fáj, tudod, hogy élsz... Jut eszembe nevelésem egyik tételmondata. Ahogy szememről felszáll a pusztítás hályoga, kétségbe esve tapasztalom, egy újabb barátom oldalából áll ki szent fegyverem. A csalódás újabb hulláma söpör rajtam végig, és a félelem, hogy milyen könnyen a kárhozat bajnokává váltam. Nem a démont támadtam, hanem saját tulajdon barátomat, gyomromban görcs keletkezik, mintha okádnom kéne. A kárhozat kovácsolta fegyveremmel sújtottam le a kárhozat erőinek parancsára... Nincs helye érzelemnek, nincs helye félelemnek, nincs helye bánatnak se örömnek, nincs helye álmoknak... Félek, hogy azzá válok ami ellen világ életembe harcoltam, félek a démonok hatalmától... Félek a kárhozattól... Ám le kell ezt győznöm, le kell győznöm a kárhozat és a saját démonaimat, hogy méltó bajnoka legyek a Hollóistennek, hogy magamon tudhassam a óvó szárnyait, és együtt ülhessünk a nagy tölgy ágán... Harcolnom kell, mindazért, amiben hiszek... Eltökéltségem egyre küzd a gyomromat szorongató félelemmel, ám a fájdalom segít, segít bennem feléleszteni a harcost az isteni szentségtől övezett lovagot, a Hollóisten bajnokaként kell viselnem magam, és ahhoz méltóan is cselekszem. Egy kegyetlen, ám szükséges mozdulattal kihúzom Laveillon sebéből a lándzsám, aztán perdülve támadok a démon felé. Az ellenség felé döfök lándzsámmal, fájdalmas kiáltás közepette, melyből erőt szándékozok meríteni, közben pedig készülök fogadni a démon visszatámadását, és a bennem lakozó ösztönök segítségével, pedig ügyelni próbálok hátam fedezésére, nehogy egy megvadult polgár vagy egy déli halálra sújtson míg én a démonnal vívom élet-halál harcomat. Hollóisten, most ne hagyj el...

Ahogy barátom lándzsája végigszántja oldalamat felordítok és visszazökkenek a valóságba. A kardom végén vér csepeg, egy déli vére, míg tőlem balra Zarclav áll, támadásra készen. A félelemtől megdermedve képtelen vagyok akárcsak egy hangot is kiadni a torkomon, reszkető kézzel szorongatom magam mellé engedett kardom. Lelkileg készülődöm a végzetemre és, így az utolsó pillanatokban Alesyerre tudok csak gondolni.
This message was last edited by the player at 17:42, Tue 03 July 2012.

Magamhoz térek, és felkiáltok: - A démont! Öljétek meg a nőt!

Ir' szinte még földet sem ér de kezei segítségével már is elkezd felállni és elszántan tovább folytatja a teljes mértékben esélytelennek látszó rohamot az Empusa ellen. Elhalad a démon mellett akivel Zarczlav harcol és csapásra kész karddal közeledik a démon felé.

A fél kezű idegen harcol az életéért. A démon aki rávetette magát nemes egyszerűséggel próbálja felzabálni a férfit aki az övéből előrántott késével próbálja védeni magát. Eddig még megúszta de az egész védekezéssel csak annyit ért el, hogy jobban felbőszítette a démont aki a mozdulataiból ítélve arra készül, hogy nemes egyszerűséggel letépje annak fejét.

A kereskedő csak remegő hangon, tetetett magabiztossággal próbálja arra biztatni társait, hogy próbálják meg elpusztítani a démont. -A démont! Öljétek meg a nőt! - kiáltja, néhány tekintetből leolvasható, hogy rajta lennének a dolgon azonban vagy éppen a saját társaik ellen kell harcolniuk vagy a félelmüket kell legyőzniük. Az utóbbiak végül is magukhoz térnek a kis biztatás és az életveszély hatására.

Azonban Arkhaine valaki másnak is szemet szúr, nem csak az általa lelkesíteni kívánt délieknek. A felé közeledő démon vicsorogva kezd varázsolni ahhoz hasonló vérködöt amelyet az előbb is láthatott a csapat. A kereskedő és a déliek körül lassan elkezd materializálódni a varázslat, ruhájukon jól láthatóan ott vannak az apró vörös pöttyök, bőrüket égetni kezdi, szemük könnybe lábad a maró ködtől.

Két déli erre eszmélve megpróbálja megtámadni a démont, hogy megszakítsák őt a gyilkos varázslatban, s habár mind a ketten mélyen belemártják a kardjukat és a démonnak a sebek mentén meglátszódnak a belsőségei is, mintha csak élvezni a helyzetet visszatámadni sem akar. Csak arra készül, hogy pillanatokon belül elsüsse a varázslatot és megöljön mindenkit akire a köd ráült.

A másik démon északnyugaton szintúgy megelégelte a szórakozást és a kereskedő valamint annak bandája felé fordul. A levegőbe emelkedik, láthatóan arra készül, hogy egy tűzköpettel sújtsa le a kis csapatot.

Két déli tovább kaszabolja a polgárokat míg a többi láthatóan tehetetlenül kapkodja ide-oda a fejét, hogy mit kellene tenniük a két démonnal aki pillanatokon belül le fog rájuk csapni.

Eközben egy másik démon a félelemtől egy helyben álldogáló Laveillont veszi célba. Valamilyen minden fényt elnyelő fekete masszát köp a zsivány bal karjára azonban még mielőtt oda kaphatna az elkezd beleivódni a bőrébe. A zsiványt hányinger kerülgeti a látványtól de nem igazán érez semmit az egészből mindössze annak a masszának az érkezését.

A lovag kirántja a zsiványból a lándzsáját amelynek hatására a férfiből folyni kezd a vér és a fájdalom is erős amelyet érez miatta.
Zarczlav démoni ellenfele acsarogva szemléli a lovag kezében lévő szent fegyver. Miután a lovag szúrt egyet a lándzsájával - amely sajnos nem érte el a célját - a démon varázslathoz kezd folyamodni. Hosszú lángnyelvek csapnak a lovag felé aki azonban elég fürge ahhoz, hogy kisebb sérülésekkel megússza.

A polgárok maradéka eközben egymást mészárolja lángolva, vérezve, néhányuk már kezdi menekülőre fogni azonban még mindig lézengenek néhányan a harcmezőn.

Ettől a körtől kezdve már a játékosok közül senki nincs a félelem hatása alatt, szabadon cselekedhet!

Az adrenalintól a reflexeim felgyorsulnak, és halott csigákkal vetekedő reflexeimmel dolgozom fel a szituációt. Még jó szándékkal szólva is csak relatívan azonnal indulok ki a baljós ködből. A két déli között átvágtatva, a lovát vesztett délit északról kerülve próbálok Zarclav mellé kerülni, kés-röptávolságba a démon nőhöz.
- Nem tűrjük meg a démonok tisztátalan játszadozásait az Istennő földjén! Pokolba a pokolfajzatokkal, égjenek a szörnyetegek!

Alesyer képe elillan és behunyom a szemem, ám hamar felnyitom, mert úgy éreztem valami a bal karomnak ütődött. Odapillantok de semmit sem látok, majd ahogy Zarclav kihúzza lándzsáját, morogva emelem meg a kardomat. Ismét szivárog életem vöröslő folyadéka és elborul az agyam. - Ebből most már elég! - A démon, akivel Zarclav hadakozik, válik látómezőm egyetlen legyilkolandó céljává, miután mély levegőt vettem kardomat arcom bal oldala mellé emelem, hegyével a démont célozva megrohamozom, majd egy alulról indított, átlós vágással próbálom megsebezni. A támadás után igyekszem elkerülni, ha valaki felém akar támadni.

A harc heve egyre erősödik szívemben és lelkemben és ahogy a pokol tüzének égető forróságát megérzem arcomon úgy foszlik le rólam a félelem terhe, bütykeim kifehérednek lándzsámon, és látom, hogy ki kell végeznem ezt a pokoli szörnyeteget ahhoz, hogy a déli elérje célját és, hogy barátom életben maradhasson. Ismét két kézre fogom a lándzsát és úgy vetem magam ismét harcba a démon felé döfve, a Hollóisten minden kegyelméből és haragjából erőt merítve.

A démonok és az Empusa felkészülnek arra, hogy egy pillanat múlva kivégezzék a lábon maradó tagokat a csapatból. Néhányukon a vérköd van rajta amely pillanatokon belül vérmasszává fogja robbantani a csapat legalább felét, míg a többiekkel a démonok tüze fog végezni vagy esetleg az Empusa egy varázslata.

Ugyan Zarczlav sikeresen megsebzi a démont azonban az nemes egyszerűséggel nekirohan a férfinek. Szarvával átszúrja a férfi eddig is sebesült vállát amelyből ömleni kezd a vér már azelőtt, hogy a porba eshetne.
Laveillon próbál neki segíteni, találata sikeres mivel a démon nem figyelt rá, azonban rohamozás közben az karmával végigszántja a zsivány gyomrát elkeserítően mélyen.  A démon jól demonstrálta, hogy milyen könnyen képes lenne akár az egész csapattal egymaga elbánni.
Eközben Arkhaine próbálná szóra nyitni a száját miközben a lovával ügyetlenkedik, de ehelyett egy démoni tűzgolyó löki méterekkel arrébb miközben lovastól mindenestül lángra kap. Az állat a lábára esett, a sebe súlyos és tovább lángol.  A vérködöt varázsoló démon pedig pillanatokon belül fel fogja robbantani a varázslatot.

-Ennyi lenne, Sárkánykölykök? - ordibálja nevetve csábos hangján miközben egy vöröslő villám cikázik keresztül az égen, mindenkit elvakítva egy pillanatra, a délvidéki kereskedő helyén pedig csak egy apró hamurakás marad valamint egy földre hulló fekete kard, amely még az iszonyatos hő ellenére sem izzott fel.

Több délvidéki kísérőt is nemes egyszerűséggel lemészárolnak a démonok, tapasztalt harcosok ide vagy oda, a tőletek nem messze lévő idegent is darabokra tépi a démon amelyik vele játszadozott majd beleharap a fejébe és a zsivány valamint a lovag irányába dobja.

És a démonok ezzel még nem fejezték be, mindannyian egy-egy utolsó csapásra készülnek, hogy kivégezzenek mindenkit amikor...

...egy megtermett férfi nagyságú, láthatóan nem emberi lény jelenik meg lila fény keretében a placc közepén. A másodperc tört részére minden megáll a harcmezőn ahogy megjelenése váratlanul érint mindenkit, majd egy hatalmas sárgás villanás keretében elkezd ragyogni két gömb a kezében.

Aztán mielőtt még bármit is tehetne, Arkhaine darabokra robban és vérköd formájában hull a talajra, Laveillont egy az előzőhöz hasonló vörös villám teszi semmissé Zarczlavot pedig deréktől felfelé kettészakítja a démon akivel harcolt. Legalább ez történne bármilyen nagy elszántságuk ellenére is, hogyha valami csoda nem lépett volna közbe.

A következő pillanatban Arkhainen lévő vérköd felrobban. Szinte érzi, ahogy szanaszét reppennek a testrészei és ködként hull alá a földre azonban nem ez történik. Ehelyett hatalmas nyomás nehezedik rá mintha harminc ember akarná más irányokba húzni, de valamilyen sárgás ragyogás van körülötte amely életben tartja és nem engedi darabokra szakadni. Ettől függetlenül a fájdalom erős és a tűz melegsége valamint összeégett húsa is ott van még.
A zsivány pedig szembekerül a megtestesült gyönyörrel ismételten, legalábbis ahogy az előbb látta. Az előbb látott vörös villám vakítja el és érzi, ahogy keresztülhúz rajta és elporlasztja, de mivel még hallja a mennydörgést tudja, hogy életben van. Mintha ötven fokos láza olyan érzés lesz rajta úrrá s látni is csak homályosan lát de annyit viszont igen, hogy valamilyen sárgás ragyogás van körülötte és valószínűleg ez védte meg az életét.
Zarczlav pedig alul marad a harcban, a démon leteperi, s habár néhány pillanatig képes ellenállni, a lény a medencéjére talpalva a földre teperi, rátapos a gyomrára majd két kezével megfogva kettétépné. Hihetetlenül erős fájdalom szalad végig a férfin ahogy a csontjai és a húsa megfeszül, s talán el is ájulna tőle azonban valamilyen sárgás ragyogás tartja életben és egyben.
Ehhez hasonló esemény történik egy délvidékivel valamint két polgárral is, habár ezt nem igazán látjátok.

A következő pillanatban a sárgás fény egy démont szaggat darabokra mintha csak valami papírból készült figura lenne. Túlvilági sikoly tölti meg a teret ahogy eltávozik a másik dimenzióra, ahonnan a legendák szerint egy évszázad és 666 nap múlva térhet csak vissza.
De a parádé nem ér itt véget, a démonok és az Empusa egyszerre zúdítják támadásukat az újonnan érkező felé. Vörös villámok, lángcsóvák, földöntúli fénnyel világító lövedékek és még egy égből lehulló meteor is megkörnyékezi a férfit. Valószínűleg titeket már csak ezek látványa képes volna megölni, de a sárga ragyogás megvédelmez titeket. Pillanatnyi káosz után az alak sértetlenül áll a sárga fénnyel maga körül majd újabb esemény történik.

Körülöttetek mindenhol köpenyes férfiak jelennek meg kisebb csoportokban, karddal a kezükben és mindegyikőjük öltözetében más szín dominál. Varázslattal és karddal csapnak össze a démonokkal miközben az elsőnek érkező idegen az Empusára támad. A démoni nő egy lila egyenes csóvával támad amely körül fekete spirálok futnak körbe, az idegen azonban egy fehér fény keretében eltükrözi azt egy másik irányba, egyenesen egy démon felé. Ahogy belecsapódik a démonba az azonnal köddé válik és mintha csak soha nem is létezett volna, az általa meggyilkolt emberek feltámadnak, az általa megidézett varázslatok pedig soha nem is léteztek. Pillanatokkal később a démon soha nem létezésével életüket visszanyert emberek belehalnak a körülöttetek dúló csata hevébe, emberi és démoni halálsikolyok töltik meg körülöttetek a levegőt ahogy lassan elkezd a vöröslő fény az égről halványulni.

A többi fegyveres szisztematikusan kezdi gyilkolni a démonokat akik nem hagyják magukat annyira könnyen elvinni. Ha valamilyen fehér buborék nem lenne körülöttetek valószínűleg a kiszabaduló varázslatok már a fél várost elpusztították volna. Általatok szinte teljesen átláthatatlanok a történések, de a sárga fény életben tart titeket, ki tudja meddig.

Folyamatosan újabb és újabb fegyveres varázslók érkeznek és a démonok lassan elkezdenek elfogyni, majd utolsóként az Empusa halálozik el ahogy az elsőként érkező idegen teremtmény a körülöttetek lévő sárga fénnyel egyszerűen belülről kifelé átvilágítja majd a lény egy mágiától megfosztott, vörös hajú és meztelen lányként hull a földre.

A csata véget ért, s habár majdnem a teljes kíséreteteket lemészárolták számotokra ismeretlen okokból, éltek. Ahogy próbáltok erőt venni magatokon ahhoz, hogy egyáltalán megmozdulni meg tudjatok, a fegyveresek kezdenek nektek is némi figyelmet szentelni.

Kellemetlenségekkel küszködve, az istennőnek hálát adva életemért nyögdécselem ki. - Démonokat ölni tudnak, embereket újraélesztani tudnak, ördögi trükköket játszi könnyedséggel verik vissza. De egy dolgot nem tudnak. Öt kibaszott perccel hamarabb érkezni, az már nincs a reszortjukban. - Azért még mindig elég jól időzítettek, be kell vallani. Azt hiszem odabent valóban jobb lesz, ha meghúzzuk magunkat.

In reply to Arkhaine Valour (msg # 68):

A kereskedő aki megannyi fájdalommal küzdik (egy ló valószínűleg eltörte a lábát ahogy ráesett, a húsába égett az öltözete és minden lélegzetvételnél húzza a belsőségeit, az arcán lévő hús pedig elroncsolódott és szinte a csontjáig égett valamint kis híján darabjaira robbant) csak érthetetlen szavakat képes nyögdécselni az arcát mozgató izmokból érkező fájdalom - és részleges hiánya miatt. Habár a túlzott fájdalomtól ő szinte úgy érzi, hogy kimondja őket, - a valóság teljesen más.
Felette néhány fegyveres kezd el mozgolódni, látja őket beszélni de nem érti mit mondanak, olyan távolinak tűnik minden ahogy a ragyogás amely körülölelte eddig kezd elhalványulni.
This message was last edited by the GM at 18:20, Wed 11 July 2012.

Szent lándzsám démonhúsba mélyed és én már tudom, hogy baj lesz, a démont nem sikerült halálra sújtani, így csak még közelebb került hozzám. Mikor aztán megérzem, a lény teljes súlyát testemen, már tudom, hogy legyőztek... Kimeredt tekintettel nézek szembe az acsarkodó szörnnyel, de lelkem messze jár, számos csata képe pereg le szemem előtt, ahogy egy lovasroham után földre vet haldokló hátasom..., de talpra állok. Látom, ahogy a fagyos földön csattan a fejem, ahogy egy óriás elsodor..., de talpra állok. Előttem van a kép, ahogy térdem megannyiszor megrogy, de mindig volt erőm, volt erőm talpra állni. Erőt veszek magamon, hogy talpra lökjem magam, lelökve magamról a bestiát, ám hirtelen jött erőm a semmibe lebben mikor szinte felnyársalom magam a démon szarvára. A levegő egy fájdalmas és csalódott ordítás kíséretében távozik vereségre ítélt testemből. Barna szemeim a démont vizslatják, ezt a velejéig gonosz szörnyeteget, melynek sikerült felém kerekednie, csupán annyi vigaszom van, hogy a gonosz elleni harcban esem el, testem még küzd, megpróbálom megemeli lándzsámat, hogy tovább harcoljak ám a fekete nyél is kicsúszik kezemből, és mintha csak a Hollóisten kezét engedném el, így hagy el hirtelen a reménybe vetett hit. Még látom ahogy, Laveillon szörnyű sebet kap és a segítségünkre segítő idegen véres martalék hull alá az égből, úgy múlik el ez az ismeretlen hős, hogy még csak köszönetet sem tudtam neki mondani... Már felkészültem, én is így végzem, véres szétmarcangolt tetemként a csatatér borzalminak egy elemeként mikor az arany fény körülölel, hirtelen azt hiszem meghaltam, ám a derekamba hasító fájdalom, mint annak előtt már annyiszor most is megerősít abban, hogy életben vagyok. Meglepve figyelem, ahogy az ördögi hatalmak elbuknak a különleges emberek ereje által és a rettentő démon, egy megtört lány képében hanyatlik a földre. Mikor már tisztul a világ a szemeim előtt nagy sóhajjal szakad fel bennem a megkönnyebbülés, hörgök és talán még néha fel is ordítok az éltető fájdalomtól, de legalább tudom, hogy élek. Kezemmel próbálom megkeresni lándzsámat, hogy újra magamban érezhessek némi erőt, mivel a Hollóisten volt oly kegyes és megáldott... Aztán óvatosan a fegyverre támaszkodva megpróbálok felállni, ha nem megy hagyom, és csak nézem az eget felhők után kutatva, ezen a földön, mindig oly szép fodrosak a felhők, ha sikerül talpra állni akkor is az eget kémlelem egy pillanatig, de aztán felmérem kiknek köszönhetem a csodát, hogy még élhetek és gyönyörködhetem a felhők fodrainak szépségében. Egyelőre nem szólok, csak nézek némán, eltűnődve a pusztításon.

A támadásom erőt vesztett, de pontos volt. Miután a kard befejezte útját, térdre rogyok és a kardra támaszkodom. Csak ez után veszem észre, hogy a hasam nagyon mélyen fel lett hasítva, miközben a démoni lényre támadtam. Nem sok erőm maradt a további cselekvésekre, de nézelődni még van erőm. Amikor az Empusa nevű démoni szamárhölgy felém tekint, valamilyen érdekes érzés jár át. Hirtelen úgy érzem elszakadok a testemtől, haladok az eddig elhunyt csapattagok felé, akik újdonsült barátaimnak is nevezhetnék. Beugrik Lotha arca, Sayundinevornys berregő hangja. Elmosolyodom és egy könnycsepp gördül végig a jobb szemem alatt. - Sajnálom... Alesyer. - Úgy érzem kész vagyok átlépni a túlvilágra, ám észre veszem a furcsa sárgás fényt, ami ugyanúgy ott van Zarclavon is. Nem igazán tudatosul bennem, mi a fene folyik pontosan, de örülök, hogy lesz még alkalmam Alesyer szemébe nézni. A kardomra támaszkodva, sarkaimon ülve fürkészem szemeimmel a csatateret és igyekszem minél hamarabb letisztázni magamban, mi is történt.

-Mi legyen velük Ítélethozó? - hallatszik a kérdés valahonnan, amelyet a csapat tagjai is hallanak. A villámtól vakoskodó és kissé megsüketülő Laveillon számára is jól érthetőek a szavak mivel a férfi mellett áll és éppen őt figyeli.
Mély, dörmögő hang válaszol: -Ir'kal'eef társaságában akartak a Palotába utazni, így oda tartozónak számítanak. Ezen kívül egy ilyen démoni aktivitást ki kell vizsgálnunk mindenképpen, mivel láthatóan őket akarták meggyilkolni. - mondja valaki még, majd mindannyitok körül kezd elsötétülni a kép, egészen ájulásig...