A következő pillanatokban a tárgyalóterembe egy szolgálólány lép be. Elegánsan meghajol mindannyitok előtt majd mint heráld jelenti be a néhány lépéssel mögötte haladó férfit. -Engedje meg követasszony, hogy alázatosan bejelentsem a Bastin parti nagykövetet, a Kereskedelmi Szövetség megbízatásából, Arkhaine Valour urat. - nem vár többet, arrébb is lép az útból, hogy a férfi beléphessen a terembe kényelmesen és ne neki kelljen kikerülnie a szolgálót.
-Üdvözlöm Valour úr! Kérem foglaljon helyet, örömömre szolgál, hogy annak a bizonyos csapatnak a harmadik tagja is az én otthonomban vendégeskedik. - mondja a nő, majd az asztalra mutat, hogy a férfi helyezze magát kényelemben.

Hacsak Arkhaine másképp nem jelez, akkor a szolgálólány közvetlenül utána kilép a tárgyalóteremből.

A szobában így a jelenlegi személyek tartózkodnak: Arkhaine, Banir, Etasiroda, Laveillon, Lial, Zarczlav.

Mosolyogva, csendesen köszönöm meg a lánynak a bemutatást, majd az úrnőnek - Köszönöm, enyém a megtiszteltetés! Nagyon segítőkészek az alattvalói. - kellemes mosolyt küldök társaim felé, kétség sem férhet hozzá, hogy örülök, hogy mindannyian életben vannak. Emelt fővel lépek egy székhez, és méltósággal foglalok helyet. Egy gyors pillantást vetek a jelenlévőkre, és meglepetten tapasztalom az idegen trió inkább kalandor, mint hivatali személyi megjelenését. Az úrnőcske nem csak papírokat tologatni és szépen mosolyogni van itt, az már egyszer biztos. Szerencsére vannak itt világi képviselők is, vagy legalábbis kifogtuk a legjobb követséget. - Kis sóhajtás hagyja el ajkamat, egy ilyen csata után kevésbé érzem magam nagykövetnek, vagy nagyúrnak, mint legyőzött, megalázott sorkatonának. Gondterheltségemet visszaszorítva inkább csak csendben várom, hogy az úrnő kezdeményezzen.

-Remélem elfogadja bocsánatkérésem amiért nem kezdem el elölről a történetet amelyet a barátainak már elmondtam, mivel hamarosan egy fontos tárgyaláson kell részt vennem, de barátai minden bizonnyal szívesen felvilágosítják majd. Élvezzék nyugodtan a rezidenciám vendégszeretetét ameddig csak kedvük tartja. - mondja a nő. Kicsit meglepő a két régebb óta itt tartózkodó számára, hogy az előbbi ,,kitörésetek'' után is milyen eleganciával képes kezelni a helyzetet, mintha mi sem történt volna. -De mindazonáltal én úgy gondolom, hogy ez a feladat amely őket várja nem a maga asztala lenne, így nem is érzem úgy, hogy bármiből kimaradt volna. Tehát - mondja a nő majd a Laveillonhoz és Zarczlavhoz szól úgy döntöttek, hogy segíteni fognak nekem. Követi becsület szavamat adom rá, hogyha lenne más megoldás akkor inkább azt választanám, mivel az ottani körülmények rosszabbak mint bárhol ezen a síkon és még a Sárkány gyermekei számára is kihívást fog jelenteni, de sajnos nincs más lehetőségünk. Arkhaine úr minden bizonnyal érdeklődni fog a küldetésük iránt, kérem mondják el neki a részleteket, hogy szabad belátása szerint dönthessen, magukkal tart vagy pedig itt marad Ortban, hogy nekem segítsen más tereken harcolni a Bastin Tengerpart fennmaradásáért. - a nő feláll az asztaltól, majd betolja a széket. -Most azonban ha megbocsájtanak, nekem egy fontos tárgyalásra kell elmennem. Az ajtóban álló őrök természetesen a szolgálatukra lesznek bármiben és Banir is itt fog maradni, hogy a felszereléssel kapcsolatos kéréseiket kielégítse. Reményeim szerint hamarosan ismét csatlakozhatom a társaságukhoz, addig kérem tájékoztassák Arkhaine urat. - mondja a nő, majd elindul az ajtó felé.

Banir ajtót nyit neki és a nővel kimegy a szobából az összes jelenlévő szolgáló is, a csapat magára marad, Lial és Banir társaságában.
This message was last edited by the player at 18:34, Sat 08 Sept 2012.

Megbánóan követem az eseményeket, ám amikor kopogás hallatszik az ajtón inkább kíváncsivá válik tekintetem. Amikor a fiatal hölgy lép be elkomorulok, de amikor kiejti a kereskedő nevét, akit eddig a napig és csatáig nem igazán tartottam fontos személynek, most mégis heves szívveréssel fogadom, rendkívül széles mosollyal és akkora megkönnyebbülés járja át a testemet, hogy rögtön hátralépek a székért, helyére teszem és leülök. Elégedetten vigyorgok, hogy a beszédes cimboránk, aki annyi ékes szót szólt az eddigi pár csatánk során, ami nem mellesleg telepumpált adrenalinnal és sokkal hatékonyabban állhattam helyt az oldalán, most ismét a társaságunkban van. És így, hogy már tudom, hogy valamilyen szinten rokonom csak még boldogabb vagyok. - Történjék odaát bármi, ismét van családom. Cifra és érdekes, de van családom. - Igaz nem vagyok éhes, de nem tudom megállni, hogy ezt a remek pillanatot ne koronázzam meg egy falatka finom sajttal. Röstellem amit műveltem, nem akartam fegyelmezetlen és tolakodó, legkevésbé ellenséges lenni, de ennek ellenére önfeledten majszolom a sajtot, miközben vigyorogva bólogatok Arkhainenak. Közben hagyom, had mesélje el Zarclav a küldetésünket, minden bizonnyal neki sokkal jobban megy, mint nekem.

Mikor meglátom, hogy Arkhaine belép, jelentőségteljesen rápillantok, és egy jó nagy bólintással adom tudtára, hogy a megnevezhetetlenségig nem jó a kedvem. Megvárom míg, Etasiroda befejezi és kimegy a teremből, aztán odamegyek Arkhainhez, hogy tudassam vele mibe is mentem, illetve mentünk bele az imént. Ekkor veszem észre, hogy vörös hajú társam eszét vesztve mosolyog, nem értem, hogy mi oka erre, de most jobbnak látom ráhagyni. Megszorítom Arkheine vállát, majd olyan közel hajolok hozzá, hogy már érezhesse leheletemben az elfogyasztott ételek szagát, szinte suttogva közlöm vele.  - Nagyot sóhajtok, és még mélyebbre ásom tekintetem a fiatal, már már férfinek is titulálható személy lelkének tükrébe.  Értesz ugye? - Kérdezem ezt már fennhangon.

Csendben bólintok Zarclavnak, azonban egy ötlet kerülget - talán mégsem lennék olyan haszontalan azon az oldalon, ki tudja, hogy mennyi hasznos tudást lennék képes kisajtolni a kedves hölgyből. - Talán mégis tehetnék valamit értetek, azonban utána kell járnom. - a két bent maradt emberhez fordulok - Szükségem lenne egy szobára, de legalábbis pár perc magányra, fontos lenne, mielőtt még nekiállunk tervezni.

Egy teherrel kevesebb... Jegyzem meg magamban, mikor érzem, hogy egy kisebb kavicsocska gördül le a szívemről, így már eggyel kevesebb életet tartok a kezembe, következő lélegzetemmel pedig a felellőég is lecsúszik vállamról. Arkhaine vállára teszem a kezem, és így szólok: -Kérdezd meg az őröket, hova tudsz elvonulni.

Zarczlav tart egy cseppet sem rövid tájékoztatót az ifjú kereskedőnek arról, hogy milyen halállal és halandósággal dacoló feladat az amelyet a követasszony rótt a nyakukba. Mindezt elég halkan teszi ahhoz, hogy senki más ne hallhassa a célszemélyen kívül és a folyamatos sugdolózás láthatóan rosszul érinti Banirt aki habár nem teszi szóvá, de arcáról jól leolvasható a gyanú és az inger amit érez azzal kapcsolatba, hogy a férfi eme az előbb nyíltan közölt információkat sugdolózva adja tovább, mintha csak ferdíteni, torzítani próbálná az igazságot azért, hogy manipulálhassa a kereskedőt.
-Ha mosdót keres akkor itt ezen a folyosón talál. Ott le is ülhet néhány percre vagy ott van mellette egy vendégszoba is. Otto elkíséri. - mondja Banir a harmadik személyt kizáró információszerző beszélgetés hallatán, hangjában még érezni, hogy még mindig nem nyugodott le az előző vitából és ezt az is igazolja, hogy nem várja meg mit mond Arkhaine hanem ahogy belekezd a mondandójába résnyire nyitja az ajtót, hogy az odakint álló őr hallhassa mit kell majd tennie. Ezután Otto teljesen ajtót nyit és várja a kereskedőt illetve a desztinációt, hogy merre vezesse az ifjút.
Ha Arkhaine elhagyja a termet akkor azután, ha pedig nem akkor az ajtó bezáródása után az eddig hallgatag és érezhetően csak a kérdésekre válaszoló Lial veszi át a beszélgetés kezdeményezését: -Hallottatok már valamit arról a helyről ahova készültök?

Nem indulok sehova, azonban a kérdés elhangzása után felszólalok - Ismerek valakit, aki mesélhet róla egyet, s mást. - azzal mégis elindulok - Megpróbálom felfrissíteni az emlékezetemet, addig eldöntöm, hogy mégis mi tévő legyek. Kérem, kísérjen a mosdóba! - Úgy gondolom, hogy talán ki kellene kérnem valakinek a tanácsát, aki a jelenlévőknél jobban ért a témához, és valószínűleg kevésbé elfogult velem kapcsolatban. Rápillantok az órámra - két óra egy perc - elmosolyodom, hisz valóban fiatal még a nap.

Amint lecsúszott az utolsó falatka sajt is, egyből nyúlok a következőért. Ám ez az utolsó falat, mert ismét hangos szót hallok. Banir hangja emlékeztet az előbbi vitánkra, de már semmilyen érzelmet nem engedek kirajzolódni. Amint anyu magához ragadja a szót, felé fordulok és figyelem mit akar mondani.

Tekintetem érezhető ellenszenvvel villan Banir felé, de nem pihentetem meg rajta metsző szempáromat, helyette inkább a beszélők felé fordítom a figyelmem. Ami elég nehéz feladatnak bizonyul, így, hogy szinte még tapintható bennem az idegesség, nem a félem miatt, már régen nem féltem csatába indulni, a háború vagy téged öl meg, vagy a benned lappangó félelmet, legalábbis az erőszakos halál okozta félelmet. -Amíg Arkhaine odavan elmesélhetné nekünk amit tud. - Mondom nem a nőnek szánt rideg hangsúllyal, aztán pedig feszült figyelemmel hallgatom.

Arkhaine mögött bezárja az ajtót az egyik ott várakozó őr majd elkíséri a mellékhelyiséghez.
A férfi nem szól semmit a nagyjából fél perces út alatt mindössze egyenes háttal, kimért és katonás lépésekkel halad majd megállapodik az ajtó előtt. -A mellékhelyiség, uram. - a férfi nagyjából huszas évei vége felé járhat az arcáról ítélve tehát annál minden bizonnyal fiatalabb pár évvel. Minden esetre a hangjából érezni, hogy nem tudja eldönteni milyen titulust használjon felétek de mivel az Úrnője fontosnak vélt vendégei vagytok ezért annak megfelelően is kezel titeket - így ki is nyitja neked az ajtót, majd be is zárja azt ha te nem tennéd meg.
A helyiségbe belépve elsőként a szemedet a veled szemben lévő fából készült pad üti meg amelyen egy lyukat látsz, valamint egy e felett lévő szolidan megfényezett fémlemezt - rendeltetési célját nem tudod megállapítani. Kissé félhomály van odabent, nagyjából annyira, hogy olvasni még épp tudnál de erőltetned kéne a szemedet. Látsz még két vödör tiszta vizet, az egyiknek a tetején valamilyen szivacsos anyag úszkál - minden bizonnyal a dolgokat elvégző emberek ezzel tisztítják meg magukat - míg a másik felett egy szürke törölköző lóg, ebbe törölhetik a kezüket azok akiknek szükségük van rá. Látsz még egy kis polcot is amelyen egy félig leégett gyertya van, valószínűleg valaki tegnap estéről hagyta itt sietségében. Ha magad mögé pillantasz láthatod, hogy az ajtó felett három boltíves ablakocska van, hogy a folyosóról szűrődhessen be némi fény - a középső magasabban látható mint a többi. Ha helyfoglalás közben lepillantasz a lyukba - amelynek ülőkéje mellesleg meglepően tiszta - akkor nagyjából egy méterrel alattad lassan de folyamatosan csordogáló vizet látsz. És körülbelül mikor helyet foglalsz odabent kis híján nappali világosság lesz, ahogy kintről hirtelen fény érkezik amelyet a fejed felett lévő fémlemez szór szét a szobában - valószínűleg valamilyen tükörrel a felső boltíven keresztül irányítják be a nap sugarait.

A nő habozik egy keveset, hol Laveillonra hol pedig Zarczlavra néz, láthatóan azon töpreng, hogy mennyire kellene nyersen megfogalmaznia azt amit eddig hallott arról a helyről ahova indulni készültök. Végül a tőle megszokott illetve elvárt módban válaszol: -Sajnos múltról szóló tudása a népemnek megfakult az évek alatt leégett könyvtárak formájában de amit a legtöbben tudunk, hogy a nagy magiszterek az otthonnak emlegették azt a helyet. Úgy tartják, hogy az itt élő emberek sok generációval visszamenőleg azon a helyen éltek majd egy háború következtében távozni kényszerültek és ide menekültek, ahol megannyi más civilizálatlan primitív faj élt - őket rabszolgasorba taszították, hogy a meggyengült nemzetüket megerősítsék majd a Birodalom végét egy egységet lázadás okozta, aminek következtében nagyon lassan elkezdtek kialakulni a mai erőviszonyok. - mondja, majd tart egy rövid hatásszünetet. Hangja teljesen semleges, nem lehet kivenni belőle, hogy elhiszi-e azokat a dolgokat amiket mond vagy sem. Ellenben abból amit mond: -Azonban függetlenül attól, hogy a követasszony milyen meggyőződéssel beszél ezekről a rendekről és a sárkányról - hangjában mintha egy kevés szórakozottság is lenne ezzel kapcsolatban, de lehet csak ti képzelitek hozzá, nem tudni. én nem hiszem el ezt és szerintem egy ezen a világon történő démonok első megjelenéséről és az a miatt következő vándorlásokról gondolja azt, hogy ilyen áttelepülés történt. Az viszont biztos, hogy az a sík amiről beszél létezik és az is, hogy jártak ott emberek. A népem hagyományként tiszteli azt, hogy a háború alatt mágiával keresztezték a felmenőinket aminek köszönhetően képesek voltunk átmenni arra a síkra és megtámadni az ott lévő kárhozottakat. A magisztereink bizonyosak benne, hogy mi voltunk az első sorban mindig és habár mi szenvedtük a legnagyobb áldozatot a démonok világán való területfoglalásnak azonban mi szereztük a legtöbb érdemet is benne.

Leülök a dolgomat végezni az órámmal a kezemben. Meg is nyomom rajta a második gombot. Ha valami hasznossal elő tudok állni, ami élet-halál helyzetben is hasznos lehet - olyan élet-halál helyzetben, ahová engem már nem kívánnak magukkal vinni - akkor bizony Istennő az a budin lesz! - mosolyodom el. De nem akarok sokáig maradni. - a csendben, mások figyelme nélkül könnyebben jutok bármire is, mint a zajban és spekulációban.

Figyelmesen hallgatom a különös nőt. A történeti dolgok nem érdekelnek jelenleg, csupán, hogy min kell átverekednem magam a démonok síkján. Bizonyos mértékben újra fiatalnak érzem magam, mert buzog bennem a tettvágy és dacolni akarok a lehetetlennel, hiába az igazságtalanság, melyet népem velem szemben tesz. Emellett szívembe költözött még az öregség zavaró érzete, közel olyan mint a félelem, de tudom, hogy ez nem az... Most nem félek, hisz nincs már nagyon mit veszítenem... Mikor a nő a mondandója végéhez ér, tekintetem kiélesedik és mindenféle gondolkodás nélkül kérdezek: -Miféle áldozatot? - Aztán átgondolva a dolgokat a számomra fontos dolgokra is rákérdezek. -Miféle démoni förtelemnek kell odaát a vérét ontanom? Mivel álluk szemben amiről tudhat?

Jóllakottan és csendben figyelem a beszélgetéseket, mivel kérdezni nem igazán szeretnék és a gondolataimba sem merülök el.

A nő egyenlőre nem válaszol, hanem helyette Laveillon felé pillant. Figyeli néhány néma másodpercig majd megtöri a csendet: -Remélem figyelsz! Ezeket a dolgokat amiket most hallotok roppant kevés ember hallhatja és ezen kívül az életeteket mentheti meg! - hangjában van némi szigor a kissé bamba tekintettel maga elé meredő zsivány felé. Ami Zarczlav kérdését illeti arra csak ez után válaszol: -Sajnos azt nem tudhatom én magam sem. Ha jól értesültem itt a Palota előtt egy Empusa és néhány kisebb túlvilági ellen harcoltak, ők nagyon gyakoriak ott. De ha igaz amit a követasszony mondott és az Empusa valódi énje nem kárhozott el, tiszta maradt akkor az ő útmutatásával biztonságban, bármilyen harc nélkül járható lesz az a sík. - mondja, majd nyersen hozzáteszi: -De ez nem biztos. - nem vagyok benne biztosak, hogy csak a nő ridegsége az ami miatt nem törődik a sorsotokkal vagy pedig tényleg nem. Minden esetre még hozzáteszi: -Az áldozatunk pedig a megannyi halott volt és a megvetés amit a mai napig magunkon hordunk mert elég bátrak voltunk ahhoz, hogy az ellenség ellen fordítsuk a fegyverét. - nagyon óvatosan ugyan de érezhető, hogy büszke arra ami és az is, hogy valamilyen szinten ő is megveti azokat akik megvetik őt magát.

Amikor anyu rám pillant, visszavigyorgok rá. Ez inkább csak ösztönszerű vigyorás, mintsem bármi provokáló gesztus. - Persze, figyelek! - Válaszolom anyunak nyugodtan, még mielőtt belekezdene mondanivalója további részébe. Kissé csodálom ugyan, hogy miért vonja kérdőre figyelmemet, még nem kezdtem álmos lenni a temérdek ételtől, amit magamba tömtem, de azt se tagadom, hogy szívesen lefeküdnék szundítani. Gondolataimba most sem meredek el, figyelemmel kísérem mit mond és meglepődök, amikor azt mondja, az Empusákat arrafelé mindenhol találhatunk. Amikor mondandója végére ér, felteszek egy kérdést: - Pontosan mit értessz azalatt, hogy ellenük fordítottátok a fegyverüket? - Kíváncsian várom a választ, de kicsit számítok megdorgáló feleletre is, hogy miért kérdeztem ilyesmit.

Megeresztek egy kissé gunyoros félmosolyt már csak a gondolat hatásra is, hogy harc nélkül megússzuk ezt a már elméletében is halálosnak tetsző kirándulást a démonok síkjára, már csak azért is, mert nem bízok az empusából átvedlett vezetőnkben. Magában ebben a nőben sem bízok. Nagyot bólintok, hogy értem mire gondol, mikor befejezte, aztán magamban próbálom feldolgozni a lehetőségeinket, de nem jutok másra, mint amit már Laveillon is megkérdezett. Habár nem hajlok efféle sötét módszerek felé, melyek valamilyen módon megcsonkítják az ember lelkét. Arra viszont tisztán rájöttem, hogy mélységesen magamra kell öltenem hitem vértjét, hogy az aljas démonok nehogy megkísértsék és magukkal ragadják elmémet. Nem vagyok már erőm teljében ezzel nem álltatom magam, talán még soha nem volt ekkora szükségem a Hollóisten gondviselésére.

A nő hallgat néhány hosszú pillanatig, annyira elcsendesedik és láthatóan fontolgatja a válaszát, hogy még Banir is felé fordul, sokat sejtető tekintettel pillantva rá, hogy ez talán nem a legjobb alkalom a hallgatózásra. A nő által viszonzott tekintetből kiolvasható, hogy cseppet sincs kedvére a tekintet amit kap és Zarczlav kissé gúnyos vigyorát sem fogadja szívesen de mivel talán megérti a ti nézőpontotokat. -A csatlósok akik erre a világra érkeznek, hogy az embereket gyilkolják nem igazi démonok, ők mindössze hús és vér lények akik semmivel sem erősebbek mint amit a fizikumuk biztosít számukra. Az igazi démonok nem képesek teljes erejükkel megjelenni valahol ha nem készítik fel számukra a környezetet - azonban minél inkább megfelelőek a körülmények annál erősebbek, és ezt a hatalmukat a csatlósaiknak között osztják szét, mivel így ők erősebbek és felkészíthetik számukra az érkezést. - egy pillanatra lehajtja a fejét, láthatóan nem szívesen beszél ezekről a dolgokról nektek azonban az is érződik, hogy nem akarja azt, hogy sikeretek vagy bukásotok azon múljon, hogy nem kapjátok meg azokat az információkat amiket akartok hallani. -Végső elkeseredésükben varázslók ember asszonyokat kereszteztek elfogott csatlósokkal és mágiával érték el, hogy a nők teherbe essenek. Ezeknek az embereknek vagyunk a leszármazottaik akiket minél több démon vesz körbe annál erősebbekké válnak. Az őseim voltak az elkárhozott lándzsák amelyek a démon urak szívét döfték keresztül feláldozva a lelküket azért, hogy mások élhessenek. Az öregek képesek voltak parancsolni a csatlósoknak, az én erőm már nem terjed ki ennyire a tiéd pedig még ennyire sem, mindössze eredeted egy halvány töredékét kaptad meg. - mondja, az utolsó szavakat Laveillonnak címezve.

Csodálkozva figyelem, mint mond anyu és még várok egy kicsit a merengéssel, hogy magamban végig gondoljam mindezt. Amikor az utolsó mondatát befejezte, amit nekem címzett, felteszek két, afféle ösztönösen érkező kérdést: - És ez az erő képes fejlődni? Ez a töredék képes lesz nagyobbá válni? Mert ha tudnánk odaát irányítani, még ha csak néhány kisebb démont is, az már hasznos lehetne! - Szinte gyermekded kíváncsiságom ülne ki arcomra, ha nem emberelném meg magam időben. Várom anyu válaszát, miközben elmélkedek egy kicsit, de ha anyu elkezd beszélni, abbahagyom és utána folytatom. - Amennyiben képes lehetek erre, meg kell tanulnom használni ezt az erőt és így még hasznosabbá válhatok a csapaton belül! Még nem tudom pontosan mi az amit rám ruházott Lial, de az biztos, hogy nem lesz egyszerű. Az a rohadt dög, odakint leköpött és magával vitte a lelkem... Hogy is fogom én ezt megmagyarázni a többieknek? Árnyéklény lettem, árnyék nélkül, csak én érzem ezt ironikusnak? Mindenesetre észben kell tartanom, hogy nem szabad találkoznom a lelkemmel, mert anyu szerint az egyből megölne. Valószínűleg nincs visszaút, így fogom leélni további életemet. Remélem nekem is adatik olyan hosszú, mint anyunak, és majd pár száz év múlva együtt teázhatunk egy nyugodtabb jövőben! - Az utolsó gondolatok alatt egy halovány, félmosoly ül ki az arcomra, de ezek a gondolatok csak is csendben futnak végig a fejemben, ha beszél valaki, akkor rá figyelek.

Kissé undorral tölt el amit a nő mond, hisz nem a fegyverek ellenség ellen való fordításáról van szó, hanem egyszerű megalkuvásról, olyan gyenge emberek megalkuvásától, akik féltek hajdanán elfogadni az egyszerű vereséget. Annyira féltek, hogy saját lelküket is képesek voltak feláldozni. Engem nem rettent a vereság gondolata, hisz az élet csak lassú halál, mióta anyám világraszült, csak haldoklom, eddig mindig kerestem és kapaszkodtam a remény gondolatába, de mióta magamra vállaltam ezt a küldetést, egyre kevesebbet látok akármilyen reményt megcsillanni szemem előtt. Az sem nyugtat, hogy Laveillon is, ilyen félig létező lény lett, vagy tudom is, magam sem tudom, rám milyen hatással lesz a démoni világ, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy vele mit fog művelni. Talán egyedül kéne mennem, mint régen... Ezt az ostobaságot, hamar kiverem a fejemből, hisz már nem vagyok olyan mint régen, és nem is egy barbár nép bajnokával készülök párbajban végezni, vagy valami ócska falu boszorkányát megtalálni, nem ez már nem egyszerű küldetés, most az életemnél sokkal több forog kockán... Kalandozok össze vissza gondolataim forgatagában. -Ha tehetjük kerüljük, vagy megöljük a démonokat, meg ne próbálj nekem ilyen lényekkel cimborálni... Átvernek, meggyilkolnak elég lesz nekünk a saját hátunkra vigyázni. - Szidom meg a zsiványt, majd a nő és még a teremben tartózkodóknak szólok. -Amint tehetjük induljunk túl akarok lenni ezen, akkor talán hazám is elégedett lesz velem. -Az utolsó szavakat Banirnak címzem.

-Amennyire én tudom te soha nem leszel elég erős ahhoz, hogy ilyesmit megtehess mivel a véred nem az őseimtől való. - hangjában érezni némi bizonytalanságot talán először amióta találkoztatok vele. -Az öregek képesek lennének megmondani a pontos mivoltját határaidnak de én nem. - fejezi be végül. Néhány másodpercig csend telepszik a teremre majd Banir köhögése és Zarczlavnak címzett szava töri azt meg: -Tetves kutya legyek ha értem Etasiroda miért bízik meg nem e világi lényekben. - a nőtől kapott válasz csak egy szúrós és gyilkos tekintet, de természetesen ezt Banir kölcsönösen viszonozza felé. Láthatóan egyikőjük sem rejti véka alá, hogy gyűlöli a másikat azért ami és azért ahogy gondolkodik.
This message was last edited by the GM at 15:52, Mon 13 May 2013.

Eszembe jut hirtelen Sayundinevornys, és amit mesélt a pókokról. - Az nem olyan biztos! A szüleimmel rúnaveretes pókok végeztek, mint kiderült, ők is valami démoni lények. Nem merném ennyire magabiztosan kijelenteni, hogy nem lehetek erre képes. - Magabiztosan és határozottan válaszolom anyunak, miután Banirral befejezték a szempárbajt. Ez után Zarclavra pillantok, és neki intézem válaszom. - Meglehet, őrültség amit a fejembe forgatok, nem akarok velük barátkozni, cseppet sem, de ha csak egyet is sikerül a hatalmamba keríteni, ki tudja milyen előnyökhöz juthatunk. Az is lehet, hogy tudja holvan amit keresünk, de az is lehet, hogy a nyakunkra hozom a többi démont. Ezt majd ott, vagy akár itt is megvitathatjuk. - Először érzem, hogy igazán hasznos tagja lehetnék a csapatnak, de ugyan akkor én is tartok az előttem álló lehetőségektől. Ez még persze közel se biztos, de a remény kellően bevilágítja azt az utat, amire lépni fogunk.

Az árnyas megjelenésű nő csak apró mozdulattal megvonja a vállát, láthatóan nem hisz túlzottan abban, hogy Laveillon szerint képes volna irányítani egy csatlósdémont, de persze ahogy ő maga is mondta, nincs teljesen birtokában minden tudásnak azzal kapcsolatban amivé a zsivány lett.
Banirtól csak egy lemondó sóhajtást hallani, láthatóan nincs kedvére az ami körülötte történik de főleg az zavarja, hogy az általa démonoknak titulált személyek az Úrnője lakosztályán vannak - és még ráadásul meg is lettek vendégelve ide az éjszakai maradásra, tehát nem tehet semmit ez ellen.
Választ azonban a zsivány senkitől sem kap, talán egyedül Zarczlav forgat valamit a fejében. A nő is csak egy olyan anya-fia pillantást vet Laveillon felé mint amikor a fiú próbálgatja a szárnyait.

In reply to Laveillon (msg # 24):

-Ne fitogtasd a ravaszságod fiú, a démonok ravaszabbak, elhitetik veled, hogy a gazdájuk vagy, miközben szolgájukká tesznek, a helyedben nem játszadoznék ilyen dolgokkal, még akkor sem ha újdonsül mivoltod teljében lennél, így pedig, hogy tudomásod sincs a hatalmadról még úgy sem kockáztatnám az életem, sem pedig a társamét, gondolok itt magamra. - Megvonom a vállam, mintha nem is érdekelne. - Én azt mondom tedd a dolgod és maradj mögöttem ha harc van, előttem, ha utazunk. Ne hozz a fejemre bajt, fiú. Főleg ott ne! - Aztán Banirra nézek. -Ha az Úrnőnek jobb emberei akadnának nem lenne rám, illetve szüksége, tisztában vagyok vele, hogy mekkora baj lehet, ha csak úgy megtűrik a jelenlétemet földünk fennhatósága alatt. Ha engem is megtűrtök tűrjétek meg a társamat is. Rá is szükség van, és rá is... - Intek fejemmel a nő felé beszéd közben.

Csendben bólintok, jogos az amit Zarclav mond. - Igen, erre nem gondoltam. Furfangosak ám ők is, nem kell félteni őket. De egy ilyen dolgot nem szabad csak úgy lebegni hagyni. A szárnypróbálgatásaimat még ezen a síkon kell elkezdenem, anyuval! Ő biztosan tudja, milyen módon lehetne ezt megvalósítani. Ugyanakkor oda kell figyelnem arra, miket gondolok, az akaratomat is meg kell acéloznom, máskülönben úgy lesz, ahogy Zarclav mondja. Csak megint bajt kevernék. - Ekkor kezdem érezni, hogy egyre izgatottabb vagyok. Kívülről ez nem látszik, de a gerincem mentén minden idegszálam remeg az izgatottságtól. Várom az éjszakát. Fogalmam sincs még mi fog történni akkor, a jelenlegi mivoltomban el se tudnám képzelni, milyen lehet árnynak lenni, de erre idővel rájövök. Csakhogy türelmetlen vagyok, most akarom megtudni. Tudásszomjam egyre növekszik, többet akarok tudni minden velem kapcsolatos dologról. Többet anyu kultúrájáról, többet arról, milyenek voltak a sárkányok. Többet már nem szeretnék beszélni, csak akkor, ha kérdeznek. - Kissé elragadtattam magam, az is meglehet, hogy túlbecsültem a képességeimet, de egy próbát mindenféleképpen megér. - És ekkor villan be Alesyer képe. Elsápadnék, ha nem tudnék falat emelni az érzelmeim és az arcom közé. Most döbbentem rá, hogy ha azzá válnék, amivé akarok, egy démonokat irányító lénnyé, biztosan megrémülne tőlem. Lehet, hogy már a mostani 'változás' is eltaszítaná tőlem. Elkezdenek kavarogni bennem a pozitív és negatív érzelmek. Kívülről ez annyiban nyilvánul meg, hogy üres tekintettel bambulok előre.

Se Banir sem pedig a nő nem mond semmit, azonban láthatóan egymást figyelik, nem bíznak a másikban és ez érthető is, mind a ketten különféle értékeket képviselnek és máshonnan származnak, máshogy gondolkodnak - de azt láthatóan mind a ketten tiszteletben tartják amit Zarczlav mondott, így nem folytatják tovább egymás tépését, helyette némán figyelik csak a másikat; a személyes ellentéteket csak színpadi keretek között fogják fékezni.

A csendet végül közeledő lépések hangja töri meg. Pillanatokon belül az ajtó nyílik és a dolgát elvégző Arkhaine tér vissza közétek.

Ahogy belépek a szobába azonnal a zsebemhez kapok. "A francba, eltűnt a papírom." - Elnézést kérek uram, - szólok az őrhöz, aki elkísért. -egy fontos dokumentum kicsúszhatott a zsebemből, vissza tudna menni, és megkeresni, hogy hol hagytam el? Elhozná nekem? - Ha az őr kiment, akkor folytatom a mondanivalómat, egyébként magamnak kell visszamennem a dokumentumért.
- Utána kutattam egy kicsit ennek az ügynek, hogy mégse engedjelek el titeket üres kézzel... és fejjel. - tekintek lopva Laveillonra, hátha nem veszi észre. Úgyis mindig a szavak embere voltam, a csatatéren is, most is távollétemben ugyanúgy segíthetem őket. Mintha csak ott lennék velük. Egy büszke mosollyal tenyerelek az asztalra, és nyomatékosan folytatom. - Ide figyeljetek, bajtársaim! - szünetet tartok, hogy tudatosuljon bennük, hogy valóban fontos nekem mindez. - A helyre, ahová mentek, nem csatázni mentek! A démonok nem esznek embert reggelire, hanem rabszolgákat tartanak. Egy-két rongy a hátatokra, és nem kell minden fattyú vérét kiontanotok. - Ki mástól hallanának ilyet, mint tőlem? Adja a vén Istennő, hogy megfogadják - A régi időkben - még az Istennő ideje előtt - léteztek fődémonok, akik közül egyesek emberekkel is szövetkeztek. Híre nincs, hogy jó vége lett volna, de ha az ő nevére hivatkoztok, az még pár kaput kinyithat, és segíthet magyarázatot adni ottlétetekre. Forcalor-nak hívták. Valószínűleg nem az igazi neve, de voltak, akik így ismerték, többek között mi is. - Zarclavhoz fordulok egy pillanatra - Egy kegytárgyat említettél, amiről nem tudom, hogy mennyit tudsz, de én utánajártam; - újra mindenkinek szól a mondanivalóm, mindenkinek kutatom a tekintetét. - a tárgy szerepe és kinézete mind féltve őrzött titok, legalábbis senki sem pillanthatta meg. Démon nem képes rá, mert rendíthetetlen erőkkel őrzik ellenük, valószínűleg varázslattal. Sajnos valószínűleg az emberek elől is őrzik, egyetlen előnye, hogy valószínűleg nem kell minden szénakazlat végigkutatni utána. Egy citadella katakombájában őrzik, egy hajdani fővárosban. Amint az információ sikeresen felszívódott bennük, még Banirhoz és a nőhöz fordulok. - És úgy hallottam, hogy anélkül a tárgy nélkül, a világunk védtelen a további démonok ellen. Ez a célja az egész küldetésnek. Igaz? - ez után helyet foglalok és várom a többiek válaszát, és feltevéseit. Szorult szívvel számítok a búcsú pillanatára is.

Banir nem fog elmenni, helyette az Arkhainet elkísérő őr indul el a kereskedő papírjait visszahozni de ő már alapból az ajtó túlsó oldalán állt így ezzel a trükkel nem sokat ért el az ifjú kufár. Nagyjából akkor lép be az ajtón a papirossal amikor a beszéd véget ért.
A testőrkapitány arcáról tökéletesen leolvasható a fejében játszódó káromkodások és szitkozások legkisebb részletei is, valószínűleg arra próbál rájönni, hogy Arkhaine honnan lehet a birtokában ezeknek az információknak és mivel kettő olyan ember is ül az asztalnál akik egyértelműen démoniak a számára, így közéjük valónak sorolja a kereskedőt is.
A nő arcán is hasonló kíváncsiság ül, habár ő tudja, hogy az információnak semmi köze hozzájuk: -Honnan veszi ezeket? - kérdezi. Hangja semlegessége most nem annyira erős, érezhetően van benne egy kevés kíváncsiság. Tekintetében van némi bizonytalanság azzal kapcsolatban amit hallott de Arkhaine szavai elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy többé kevésbé elhiggye amit mondott.
This message was last edited by the GM at 03:56, Sat 25 May 2013.

A csendben töltött percek után a lépések zaja hívja fel a figyelmem arra, hogy közeledik valaki és újabb hosszas szájtépések következhetnek. Ám Arkhaine lép be az ajtón és ő veszi magához a szót. Szinte azonnal elkezd kötekedni velem, de én erre egy széles vigyorral felelek neki, behunyt szemmel. Ehhez éppenséggel most elég éber vagyok. - Hiszed te azt... - Aztán amiket mond meglep. - És ezt a kisujjadból szíttad, barátom? - Az itteniekkel erről nem tudott diskurálni, mert akkor ők is valószínűleg tudnák mindezt. - Erre majd később rákérdezek. Egyre több megvitatandó kérdés van... Zarclav lándzsája, akkor ez, és nem is beszélve magamról. Mennyi mindent magyarázhatok majd erről, de lényegében még én sem tudom mit tesz árnynak lenni. - Szólni nem szeretnék, nem is igazán tudnék érdemleges kérdéssel, válasszal szolgálni és mivel Arkhaine hülyének tart, ami részben/egészben igaz, jobbnak látom csendben maradni.

Egy bólintással köszönöm meg az őrnek a papíromat, és összetekerve visszanyomom a kabátom alá.
- Egy öreg, távoli barátom szeretett ilyen téren művelődni, én meg szeretek sztorizgatni, és új kultúrákat megismerni. Az Istennő eredete, és az az előtti idők fontos részét képzik kultúránknak - és lehetséges jövőnknek. - felelem teljes őszinteséggel. Nincs mit titkolnom. - ez tükröződik a tekintetemben is.

Kissé indokolatlannak tartom a kereskedő figyelemfelkeltő megnyilvánulását, de amint Laveillonra néz tudatosul bennem, hogy nem nekem szánja. Minden szavára figyelek, mert nem tudhatom milyen információtöredék mentheti meg odaát az életem, habár az elhangzottak ellenére sem bízom abban, hogy harc nélkül megússzuk az utazás kezdeti szakaszát. Motoszkál bennem egy balsejtelem, hogy küldetésünk olyan rövid életű lesz mint a tavasz utolsó hava, az otthoni füves pusztákon. Viszolygok a zsivány új mivoltától, annak ellenére is, hogy ugyanazt a naiv, hóbortos jóindulatot látom megcsillanni tekintetében, de azt is látom, hogy valamit nem látok, ami ennek ezelőtte még ott motoszkált, innen ez a tétova viszolygás. -Megértettem. - Közlöm egykedvűen. -Azt viszont tiszta szívből megígérhetem, ha akármilyen fenyegetést érzek a túlvilág lényeivel kapcsolatban nem fogok habozni, inkább essek el méltón a túlvilágon, harcban mint annak elrendelve lett, minthogy óvatlanságból spekulációk és félinformációk miatt késsel, vagy maga a Hollóisten tudja, milyen ármánykodás által. Nem fogom keresni a bajt, de mint azt eddig is láthattad az rendszerint keres engem, én pedig nem szeretek űzött vad lenni. - Ennél a megjegyzésnél fél szemmel Banirra sandítok, megtörve ezzel az Arkhainnel való szemkontaktust, hiába a régi sérelmek nem kopnak, az egykoron vájt seb most megint sajog. -Az viszont jó, hogy legalább egyenes úton közelíthetünk a célunk felé. Ha fiatalabb lennék, talán bizakodnék az egyszerű sikerben. Bizony, valamikor meg is tettem volna, de nem ma. - Kesernyésen elmosolyodom. -Ma már nem.

- Ejj, hát a bajra nekünk sincs hiányunk! De ha nem minket találna meg, akkor lenne-e, aki megoldja? - kacagok egy kicsit Zarclav mondandóján, egy kicsit ellensúlyozva az ő pesszimizmusát. - De azt hiszem, hogy lassan fordul a kocka, és mi űzzük majd a bajt, amíg meg nem tanulja, hogy nincs több helye ezen a világon, amíg mi itt tengetjük napjainkat, de talán még ott is szorít egy kis helyet nekünk a mi "bajunk", ahová most mentek. - a hajamba túrok egy kissé, hogy kapjak még egy percet magamtól, mielőtt el kell búcsúznom. - Én úgy gondolom, hogy tartom itthon a frontot, amíg ti távol vagytok, bár már csak nem esik szét nélkületek az ország-világ. Siessetek haza! Hozzatok valami szuvenírt... vagy inkább ne, még megjárjuk vele. Hah. - végignézek a jelenlévőkön, egyesével mindenkinek a szemébe. Tudni akarom, hogy készen állnak-e. Vagy inkább tudni akarom, hogy készen állnak. Hiányozni fogtok. - Indulhatunk, ki-ki saját küldetésére? Legjobb lesz, ha mihamarabb felgöngyölítjük ezt az ügyet, kell már valami kézzelfogható!

Figyelemmel kísérem a beszélgetést, de valami böködi az oldalam. Sose feltételezném, hogy Arkhaine hazudna nekünk, bízok benne, de amikor azt mondja; - Én úgy gondolom, hogy tartom itthon a frontot... - egyszerűen ösztönösen végigfut bennem valami. Amikor pedig a szuvenírt említi, végigráz a hideg, de igyekszem tartani magam a jóllakott csecsemő figurájához. - Csak nem arra akarsz utalni, hogy nincs onnan visszaút? Hát te is azt hiszed, hogy a halálba menetelünk? - Nem tudom hova tenni ezeket az érzéseket, de az biztos, hogy a magabiztosságom szertefoszlott. Próbálom türtőztetni magam, de ez nehezen megy. Nem teszek hozzá semmit, de aki egy kicsit is ismer, sejtheti, hogy a naivitásom és a gyermekded magabiztosságom szertefoszlott. Törekszem arra, hogy ez anyunak ne tűnjön fel, de eszembe jut az, amikor azt mondta tudjuk egymásról, hogy hol lesz. Felteszem az értelmeimet is érezheti, így egyedül Banir az, akinek nem akarok kirajzolni, hogy bizony berezeltem. Nem akarom, hogy ez az érzés sokáig úrrá legyen rajtam, ezért igyekszem minél hamarabb rendbe szedni magam.

In reply to Arkhaine Valour (msg # 34):

Elmosolyodom a kereskedő szavain. -Még ha mi űzzük a bajt, akkor is lesz oly baj, mi minket űz, két baj közé pedig főleg nem akarok szorulni. - Félmosolyom tovább szélesedik, ez már talán igazi mosolynak is mondható, holott nincs okom mosolyogni. -Ha tehetem hozok neked valamit, ha mást nem magamat egy öregedő lovag társaságát, meg talán ezt a vigyorgót is vissza tudom hozni valahogy... - Mosolygok Laveillonra is, érezze, a törődést, ha már ilyen módfelett csendes és a vigyora sem az igazi.

- A legszebb ajándék egy pár jóbarát! Jó alku! Mire visszaér az öregedő lovagom, addigra megalapozom a nyugdíját! - kacagok vidáman, mintha csak egy kocsmában lennék velük. Talán utoljára talál így minket a sors, de épp ezért dobom félre ezt a gondolatot, hogy gondtalanul tölthessük búcsúnkat.
Kezet nyújtok a hősünknek, ahogy érzem, hogy lassan kettéválnak útjaink, és egy biztató bólintást is mellékelek hozzá. A zsiványtól is így köszönök el, hogy ne feledjék Arkhaine báttya' örök lelkességét, biztató szavait.

In reply to Arkhaine Valour (msg # 37):

Fogadom a kézfogást, jó erősen... Nehogy egy puhány kézfogással búcsúzzam ebből a világból -Azért nem bízom benne, hogy utoljára látom a tenyérbemászó képedet, Fiú. - Vigyorgok a kereskedő arcába miközben szorítom a kezét. -Aztán vigyázz magadra, ha meg elhagynád a palotát, mond meg Karlléknak, hogy merre vitt az északi szél. - Vigyorom félmosollyá szelídül, majd egy kacsintással búcsúzom.

Én is erős marokkal fogadom a kereskedő kézfogását. Fogaim közül halkan csak annyit morgok, hogy - Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlünk! - Keserédes mosolyom őszinte, jobban le se tudná írni a bennem zajló zavarodottságot. Egyszerre örülnék, sírnék, ölnék, halnék. Nem tudom pontosan hogyan zajlott a szertartás, amivel anya megmentett, de az biztos, hogy nem két nap lesz, mire rendbe jövök idebent. Még mielőtt mindenki a dolgára menne, még magamhoz veszem a szót. - Van rá lehetőség, hogy a felszerelésemért menjek, vagy elhozta már valaki? - Abban az egy dologban vagyok csak biztos, ha ilyen labilis szellemmel indulok arra a bizonyos másik síkra, akkor perceken belül felemésztene bármi is van ott. Időre lenne szükségem, amiből épphogy semennyi sincs. Nincs mit tenni, belevágni így! Vagy elhullok, vagy megerősödöm!

-Etasiroda Követasszony parancsára minden személyes tárgyukat elszállítottuk abba a terembe ahol a megtisztított Empusa és ő maga, valamint a rituálét végrehajtó varázslók várakoznak. - láthatóan undorral mondja végig ezeket a dolgokat. Szinte mindenki ösztönösen elképzeli maga előtt ahogy a rituálé valamint Empusa szavaknál mennyire küszködik magában a köpésinger ellen. -Ha készen vannak akkor a kísérettel útra kelhetünk. - nem vár választ, kinyitja az ajtót és anyanyelvén szól néhány szót az ott álló katonához.

Ha akartok még néhány szót válthattok indulás előtt de persze közben is beszélgethettek.

Illetve úgy vettem, hogy Arkhaine is elkíséri a társait a rituálé helyszínére. Amennyiben nem, úgy jelezze nekem a dolgot.

A tizenhat katonát számláló Korilinai díszőrség élén elindultok a rituálé helyszínére azon az úton, amit Banir mutat számotokra. A katonák nem vesznek körbe titeket, nem mennek előre, mindössze mögöttetek haladnak - valós szerepük nincsen, mindössze ceremóniális.
Nagyjából néhány percetekbe kerül, hogy a megszokott díszétés - amely Zarczlav hazájának sajátja - hirtelen megváltozzon. A Palota központi része felé tartotok - hiszen bár a rituálé és az egész küldetés kezdeményezője Etasiroda követasszony azonban ilyen erőkkel nem játszhat anélkül, hogy az Ítélethozót valamint a Palota őrmágusait értesítené.
A végtelen folyosók és hatalmas csarnokok között kígyózva végül egy egyszerű, jelentéktelennek tűnő ajtó előtt álltok meg. Banir kissé feszültnek látszik, így szól hozzátok: -Etasiroda úrnő a pincében vár bennünket a segítőkkel együtt. Elmondása szerint kiszámíthatatlan elemekkel kell majd együtt dolgoznia szóval ha lehet ne keverjen bajt senki. - mondja. Arca és hangja egyaránt komolyságról tanúskodik ámbár tekintetébe pillanatva az ember azt látja, hogy feleslegesnek tartja ezeket a dolgokat elmondani - láthatóan úgy gondolja, hogy problémát fogtok okozni.
Kinyitja az ajtót és egy lefelé haladó, jól megvilágított lépcsőt tár fel - az egész helyben csak az árulkodik arról, hogy ez már nem a felszín, hogy a fényeket fáklyák szolgáltatják nem pedig tükrök és egyéb mérnöki megoldások szórják szét a nap sugarait. Elől halad, majd az utolsó mögött a díszőrség bezárja az ajtót - immár teljesen magatok vagytok.
Újabb néhány perces séta s ismét egy fából készült díszes ajtó. A testőrkapitány kopogtat rajta majd belép, s érdekes látvány tárul a szemetek elé...
Az első amit megláttok az a terem nagysága - inkább csarnoknak nevezhető, valószínűleg a teteje az épület második emeletének padlóját alkotja - majd rögtön utána az annak közepén álló Ítélethozó, Etasiroda valamint egy ismeretlen, teljesen feketébe öltözött varázsló. Magas, vékony alkat, hosszú éjjfekete haja kibontva borul rá még ennél is sötétebb öltözetére. Ahogy beléptek rátok pillant s meglátjátok szikár, az évek által koptatott arcát, jéghideg tekintetét amelybe beletekintve az embernek a lelke kezd fájni, mintha csak egy ilyen gyenge kapcsolaton keresztül is a mágia megannyi szikrája és áramlata próbálni belehatolni az emberbe. Ilyen erős hatalmat még az Ítélethozó körül sem éreztetek még soha.
Az Ítélethozó mögött minden színt képvisel egy Palotaőr - tehát összesen heten - valamint még egy férfi, akit még előtte nem láttatok, de az öltözéke alapjná valószínűleg a Palota Varázslóinak egyike lehet.
Etasiroda mögött egy nagyjából tizenhét éves, fiatal, gyermeki arcvonásokkal megáldott vörös hajú lány áll. Ha rátok pillant zavartságot, félelmet, ártatlanságot láttok, valószínűleg ő az a pórul járt teremtés akit korábban a mágia megfertőzött.
A varázsló mögött pedig két alak áll.  Egy férfi és egy nő, talpig feketében - utóbbinál egy számszeríj és egy rövidkard látható míg a másiknál két hosszúkard. Ők is felétek pillantanak ahogy beléptek a terembe. S ezen kívül még körben számtalan Palotaőr figyeli mindenkinek az összes mozdulatát. A három idegen láthatóan nincs szívesen üdvözölve ezekben a körökben. Valamint láttok még néhány asztalt, ezen rajta vannak a felszereléseitek valamint néhány egyéb kellék amiknek szerepét nem tudjátok megállapítani.
-Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy a lány képes lesz őket elvezetni. - mondja Etasiroda, ő egy kicsivel később kapcsol mint a többiek vagy csak nem akarja azonnal nektek szentelni a figyelmét. Ahogy befejezi a mondatot felétek néz és üdvözöl benneteket: -Örülök, hogy megérkeztek. Bátorkodtam idehozatni a személyes tárgyaikat és felkészíteni az indulásukat. - magyarázza majd a varázsló szólal meg. Hangja érces, lélekbe hatoló, kissé mág bántja is az emberi fület, minden szava annyira érezhetően mágiával van átitatva, hogy még nektek is egyértelmű. -És hölgyem így négy szem közt szólva megkérdezhetem, hogy azt is bátorkodta elmondani a kijelölt vadászainak, hogy a leányzónak a memóriája az Ítélethozó durva támadása alatt megsérült és nem biztos, hogy képes lesz navigálni őket? A követasszony visszakapja a fejét a varázslóra. Eközben a Bukott is felétek pillant, küld felétek egy apró biccentést üdvözlésként - hány napja is volt már, hogy pont az ellenkező irányba tartottak? Mágiával értek volna vissza ilyen hamar? -Bizonyos vagyok benne, hogy a sérülés amelyet az Ítélethozó keltett ideiglenes és órákon vagy napokon belül is elmúlhat. Azon a síkon már nem lesz hatalma a Fővarázslónak és hamarabb fog gyógyulni az átmeneti memóriazavar. - válaszol, hangja kissé ideges azért amiért ezt ti is hallottátok. -Az amit a Követasszony mond igaz, a leányzó aki korábban Empusaként támadást intézett ellenetek kissé zavarodott, nem emlékszik semmire mivel védelmetekben több erőt vetettem be, így elméje károsodott. Azonban az is, hogy nagy valószínűséggel a másik síkon az erőm távolában gyorsan fog regenerálódni. - vág közben mély, dübörgő hangjával az Ítélethozó, ezúttal egyenesen nektek címezve, s közben pedig az ajtó is záródik mögöttetek hacsak valaki valamilyen indokból nem maradt kint. -Azért búcsúzzanak el jól, mert ha nem lesz igazuk akkor örökre ott fognak ragadni. Na persze a lány előbb utóbb emlékezni fog dolgokra, talán holnap, talán holnapután, de a sérülés elég mély ahhoz, hogy legyen olyan emléke amit teljesen elveszített és soha nem fog tudni ismét felidézni a démoni multjából. - az ártatlannak látszó fiatal vörös hajú lány ennél a résznél erőteljesen vacogni kezd, láthatóan van néhány emléke még azokból az időkből amikor a sötét erők szolgálatában állt. -Tárgyaljon nyugodtan a csatlósaival de fogja rövidre. Kezd elegem lenni ebből a sok mellébeszélésből és tétlenségből.
A nő tekintete szinte szikrákat szór de nem mond semmit, helyette felétek indul meg, sokkal nyugodtabb és barátságosabb tekintettel.

Nem habozok sokat, felkapom Hollónyelvet és már követem is Banirt, kinek szavaira csak bólintok egyet némán, nem akarok bajt keverni, habár nem is nagyon szoktam bajt keverni, inkább csak belekeveredni. Mikor újra a palota sajátos stílusjegyeivel találkozunk, kissé fellobban bennem a honvágy, most ez az apró betekintés hazám életébe, felhánytorgatta elföldelt érzéseimet, de ezek felett annyival átlépek, hogy megjelennek előttem a szívsajdítóan gyönyörű képek, a felhők általövezett magaslatú határhegység, az örökké zöld fenyvesek, a koratéli hószállingózások a végtelen hideg pusztán. Ilyen képekkel elmémben haladok a díszkíséret között, kíváncsi vagyok ezek a férfiak közül, melyiknek fordult már meg a fejében, hogy hátbadöfjön, hogy aztán a birodalom hőse lehessen. Vagy, hogy egyáltalán hallottak e már rólam... Ám ezek a gondolatok amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen is tovább állnak, mikor belépünk a csarnokba. Tekintetem azon nyomban a számomra legfenyegetőbb a alakra siklik, a feketébe öltözött varázslóra. Csak ezután veszem észre a két ismerős alakot, én is bólintok a Bukott Kószának. Figyelmesen hallgatom, amit mágiaértők beszélnek, és néha a vöröshajú lányra vetem, nem túl biztató tekintetemet, majd szó nélkül személyes tárgyaim felé veszem az irányt, na meg persze a felszerelések felé is. Elsőnek rám való páncéldarabok után kutatok, na meg persze pajzs és kard után is. Persze, ha valaki hozzám szólna,felfüggesztem ezt a cselekvéssorozatot és a beszélő felé fordítom, most igen csak megosztott tekintetemet. Ennyi varázsló között, bármely józan harcos feszélyezve érzi magát. Egyszer régen volt már dolgom varázshasználóval... Nem akarok most baj, főleg nem egy ilyen érezhetően nagyhatalmú varázsló ellen. Vagy talán csak álca lenne? Nem hinném...

A díszőrség "élén" haladok, élvezem a kis ceremoniális kíséretet - jót tesz a tekintélyemnek egy kis séta velük a sarkamban a palota tájékán - egy kis mosoly is arcomra húzódik, még ebben a bizonytalan, kritikus időben is.
Banir szavait hallva, amúgy hangosan gondolkodva mormogom az orom alatt. Kiszámíthatatlan elemek? - Ismerős. - Az a specialitásunk, kiszámítható elemekkel egy ideje nem is találkoztunk!
Odalent a felszerelésekre vetül először a tekintetem, és végigtapogatom a zsebeimet, hogy mindenem megvan-e, vagy át kell-e túrnom nekem is az asztalt.
Miközben a beszélgetést hallgatom, végigmérem a jelenlévőket, és a két idegen, fegyveres alakon ráncolom a szemöldökömet. Ahogy Zarclav bólint nekik, kissé meglepődöm, és megnyugszom. - Ezeket honnan ismered?
Közben az Ítélethozót tanulmányozom, így, hogy először látom a híres megmentőnket, aki mellesleg tekintélyes és tiszteletreméltó alaknak tűnik, kíváncsivá tesz, hogy miféle erők birtokában áll, és kinek a kezére játszik. A fegyverzete után kutatok, és címereket és rangjelzéseket keresek a ruházatán.
Ahogy a követasszony felénk indul, előrébb lépek - nem árt az ő jó oldalára kerülni, meg a varázslókéra sem.
Fél szemmel figyelem bajtársaimat is, nehogy disznóvágásba kezdjenek, amíg háttal vagyok nekik.
Megvárom, hogy megszólít-e, van-e mondanivalója a követasszonynak, és ha szólnom illik, akkor megkérdezem - Biztosan megbízhatunk ebben a... seggfejben? varázslóban? Nem szeretném, ha pont itt... csúsznának meg a terveink. - barátságosan mosolygok, hogy fenntartsam az efféle formális alkalmakra betanult kedvességemet és fiatalosságomat.

Csak biccentéssel veszem tudomásul, hogy Banir mit felel a kérdésemre és út közben csendben ballagok, inkább magamba merülve. Anyu felől ez az ismerős érzés nem először járja át a testemet. Most se tudom mit jelent valójában, de azt már sikerült megtanulni, hogy ez kifele ne látszódjon... Egy félreeső pillanatban aggódva nézek anyura, majd visszakapom a tekintetemet és monoton követem a kíséretet, közel Zarlcavhoz. A lépcsőnél Banir szavaira nem felelek semmit. Tudom, hogy főként nekem címezte, de igyekszem kordában tartani az érzelmeimet. Még nem érzem magam teljesen stabilnak, de nincs időnk most arra, hogy összeszedjem magam! További unalmas és gondolatmentes percek telnek el, amikor belépünk a hatalmas terembe és szinte azonnal a két fekete fémes fazonon állapodik meg a szemem. Jól láthatóan ingadozni kezdek megint és már majdnem ökölbe szorítom a kezem, amikor észreveszem, hogy a gerincem mentén bizsergek. Nem biccentek nekik, mint ahogy Vasilij barátom tette, de követem a felszerelésekhez, amikor ő is elindul. Mivel lerí mindenkiről, hogy sietne, nem törődök semmivel, ott helyben átöltözöm, felveszem a bőrpáncélomat, az íjamat a hátamra akasztom és ekkor egy furcsa, eleddig nem érzett közelséget érzek. Mintha valaki más is lenne a szobában, akit nem látunk... Ebben a percben elég butának tűnhetek kívülről, mint akinek olyan dolgot próbálnak megtanítani, amit sose tudna elsajátítani. Majd utána szépen lassan magamhoz veszem a vesszőket is és felveszem az övemre a kardomat is. Igyekszem minél hamarabb magamra aggatni mindent, a táskát a csáklyával és a kötéllel legfőképp, odaát biztos hasznunkra lesz! Az álkulcsaim pedig ott vannak, ahol hagytam őket. Mihelyst végeztem csendben előrébb lépdelek jelezve, hogy elkészültem!

-Sajnos ő az egyetlen egy olyan ember az általam ismert személyek között aki már járt a túlsó síkon és elég ereje van ahhoz, hogy megnyisson egy kaput amelyen a barátai átléphetnek a másik világba. - mondja a követasszony Arkhainenak. A fiatal vörös hajú lány szorosan mögötte áll, már csak akkor lehetne rémültebbnek tűnő hogyha Etasiroda ruhájába kapaszkodna. -S bár a stílusa roppantmód zavaró, akárcsak a két társáé, azonban ők is itt élnek és mivel ismeretében van a terveimnek ezért nekik is fontos, hogy a küldetésünk sikerrel záruljon. - magyarázza. -Nem a legjobb megoldás elismerem, de még az Ítélethozó sem bír elég erővel ahhoz, hogy átvigye őket.
Nagyjából mire ezt a mondandót befejezi addigra lép mögé Banir. Nem tesz semmit, csak ahogy testőrparancsnokhoz illik két lépés távolságba marad a nőtől.

Miközben Arkhaine a követasszonnyal beszélget az alatt a csapat másik két tagja elkezdi magához venni a személyes tárgyait. Minden megvan ami a démoni támadás előtt volt náluk, azzal a változtatással, hogy a ruhadarabok meg lettek foltozva és a fegyverek újra lettek élezve - mestermunka mind, valószínűleg ezt Etasiroda követasszonnynak köszönhetitek.  Miközben Zarczlav a saját felszerelését ölti magára arra lesz figyelmes, hogy egy kupac fekete pelyhe is van közte - alaktalan masszát képez, azonban ahogy a kezébe veszi és megpróbálja elmozdítani rájön, hogy a Szent Állatának a Hollónak tollából készült köpeny pihen az asztalán. Ha Laveillon vagy Arkhaine arra néz akkor természetesen ő is látja ezt a kegytárgyat.  Ha Zarczlav elpillant a követasszony felé akkor válaszul egy szégyenlős mosolyt kap.

-Igencsak nemes társaság vett rá titeket arra, hogy hazamenjetek. - mondja egyszer csak a Bukott Zarczlav mögött állva, hangját a kendője kissé torzítja de természetesen ettől függetlenül tisztán érthető mit mond. -De vajon megéri még többet visszaadni abból az acélból amit a kárhozottak készítettek, hogy elpusztítsák vele a világunkat? - mondja miközben a Hollónyelv felé biccent.
Ha valamelyikőtök elpillant a varázsló és a légiós felé akkor láthatja, hogy a nő azon a bizonyos éjszakáéhoz hasonló rosszalló tekintettel figyeli a beszélgető bukottat.

Megnyugtató mosollyal felelek a követasszonynak - Sehogy sem hangzik jól. - de majdcsak megoldódik.
Az viszont meglep, hogy az Ítélethozónál nagyobb hatalmat képvisel - ez megmagyarázza az arroganciáját, de nem örülök neki, hogy egy ilyen barátságtalan ember kezébe kerül efféle erő.
- Távollétükben mi itthon tartjuk a frontot, igaz? Önnek van már valami terve? - múlatom az időt beszélgetéssel, amíg az illetékesek felkészülnek.

-Nincs mitől félnie. Hazám egy ellenségekkel körbevett területen helyezkedik el, s a hosszú évek folyamán az ember megtanulja a legrosszabb helyzeteket is kezelni. - mondja a követasszony, hangjában érezhető, hogy tapasztalatból beszél. Csak egy pillanatra hallgat el majd folytatja is a beszélgetést Arkhaineval: -Természetesen ezen a világon sem fogunk tétlenkedni de amennyiben nem bánja ezt privátabb keretek között szeretném megtárggyalni magával miután a barátai távoztak.

A felszereléseim magamhozvétele közben a kereskedőre pillantok. -A támadóink temetésén tették tiszteletüket, akkor találkoztunk velük az erdőben. - Válaszolok könnyedén, mintha teljesen természetes dologról van szó. Ám ekkor ujjaim a fekete tollköpenybe akadnak, a hátamon is végigfut a hideg ahogy a selymes érzés szinte hatalmába kerít. Nem lehet az... Ekkor pillantok a követasszonyra, pillantása csak mégjobban elbizonytalanít. Valóban az volna... Gyorsan magamra öltöm vértezetem darabjait, felkötöm fegyverövemet. Pár apró mozdulattal igazítok magamon, hogy jól álljon a páncél, és a kelleténél ne nyomjon jobban, majd mély tisztelettel magam köré kanyarítom a tollköpenyeget. Kis szünet után pedig szembefordulok a rekedtes sejtelmes szavak gazdájához. -Úgy vélem nincs túl sok választásunk. Ti is velünk tartotok? - Kérdezek rá nyíltan. Nem tudom, mennyire jó dolog ez, de egyelőre ez aggaszt a legkevésbé. Kérdésem után még egy pillantást vetek a vöröshajú lányra, közben pedig a varázsló iránti rosszérzésem sem enyhül.

-Az teljesen lehetetlen. - kapcsolódik be a beszélgetésbe a számszeríjjal felszerelt nő. Testtartása és az a kevés mimika amit látni az arcán a kendő mögött elárulja, hogy ezzel nem a maga nevében beszélt, hanem a mellett álló férfi helyett akart válaszolni. Mint az pillanatokkal később kiderül, a próbálkozása hiábavaló volt.

-Lehetetlen? Ugyan kedves, nem is tudom mikor jártam utoljára otthon. Na persze ez a te esetedben valóban nem megemlítendő tényező de annyit élősködtem már a hazádban, hogy itt az ideje ez fordítva is megtörténjen. - válaszol a nőnek aki csak egy sokat sejtető sóhajtást hallat a dolog hallatán, majd ismét Zarczlavhoz címzi a szavait: -Tudod ezek a varázslók aligha rángatnak el valakit valahova csak úgy céltalanul. Ők már csak ilyen kiszámíthatatlanok, hisz kötve hiszem, hogy valakinek aki az egész Palotát képes lenne relombolni pont a mi védelmünkre lenne szüksége. - nevet egyet a dolgon. -Nem igaz drága? - néz a nőre ennek a kérdésnek az erejéig, aki nem mond semmit, de testtartása elárulja, hogy egyáltalán nem tetszik neki amit hall. -Mitagadás a túlsó oldalon valóban irdatlan nagy bajban lesztek a kis vöröskével. Tudod Hollóisten követője nekem az évek nem jelentenek akadályt, de mit szól ehhez a ti kis pártfogótok? - biccent Etasiroda felé. -Az előbb már el akart varázsolni valami csúfsággá mert megjegyeztem neki, hogy még én is jobb varázsló lennék mint ő. Azóta annyira nem kedvel. - miután pedig magadra öltötted a köpenyt csak ennyit mond: -Jól áll.
This message was last edited by the player at 21:33, Wed 18 Sept 2013.

A Fekete Légiósra nézek, már éppen rábólintanék az egyszerű mondatra, amikor a Bukott magához ragadja a szavakat. Amikor a varázslókról beszél egy gyér félmosolyt erőltetek az arcomra. A bókra, csak annyit mondok: -Köszönöm, remélem méltó leszek a köpenyhez. - Ujjaimmal ismét végigsimítom a köpenyt, majd folytatom. -Az Úrnő véleményéről nem tudok nyilatkozni, igazán keveset tudok a dolgok jelenlegi áramlásáról, csak teszem amire megkértek... Ennyit tudok.

-Valós beleszólása nincs a dolgoknak, amíg a varázsló itt van addig mindenki csendben behúzza a farkát és várja, hogy minnél hamarabb túllegyünk a dolgon. Szerinted miért van itt a fél Palota varázslógárdája? Csak tudod azt hittem, hogy kissé közlékenyebbek és együttműködőbbek vagytok egymással. - válaszol a Bukott. -Na persze ha hirtelen itthagyna minket biztos vagyok benne, hogy fél perc nem telne el már a Hollók lakomáznának a maradványaimból.

Megvonom a vállam. -Mindenki a világ pusztulásáról, beszél, összeesküvések szaga terjeng a levegőben, ilyenkor a befolyásos emberek még a megszokottnál is kevesebbet beszélnek, főleg ilyen ködös és szinte szertartásosan titkos dolgokról. Én pedig ahhoz szoktam, hogy tegyem amit elvárnak tőlem, ez volt régi életem kulcsmondata, most megint úgy érzem magam... - Lemondóan megrázom a fejem, majd szemem villanásával a varázsló felé intek. -Ki ő?

-Egy varázsló! - vág közbe a nő még mielőtt a másik bármit tudna mondani, majd az egy sóhaj után ismét belekezd: -Soha ne vegyél pártfogoltságod alá nőket barátom mert azon fogod kapni magadat, hogy mindenen megpróbálnak elhatalmasodni. - mondja kissé nevetve. -De ha esetleg úgy hozná a sors, hogy veletek megyünk akkor hallani fogsz a régi barátomról. - teszi még hozzá.
Bizonyos szempontból gyomorforgató érzés látni, hogy a férfi mennyire hanyagul és nemtörődöm mód beszél azokról a dolgokról amelyek jelen helyzetben nektek a világ megmentéséről szólnak.

Sikerül elpakolni mindent, közben hallgatom a beszélgetéseket, majd szemet szúr, hogy egy tőr gazdátlanul maradt a holmim között. Felteszem nekem szánták, így kézbe veszem és jól szemügyre veszem. - Szép kis kés ez! - Nem ügyködök vele sokat, a hüvelyt beállítom közel a kardhoz, majd a tőrrel ügyeskedek egy kicsit, jelezve azt, hogy tetszik! Ám alig kezdek el játszani vele, amikor látom, hogy Zarclav barátom mit kapott. Nem kell nagyon erőlködnie senkinek, hogy felfedezze, elsárgultam az irigységtől, de gyorsan helyre teszem magam és megjegyzem. - Az nem semmi! - A továbbiakban nem szándékszom szólni, csak ha kérdeznek. Várom az indulást!

Kifejezéstelen arccal várakozom. -Az én életem egy nő, miatt lett olyan, mint amilyet most magaménak tudhatok. - Veszek egy sóhajtás szerű lélegzetet. -Sok mindent bánok, de azt a nőt nem veszem ezek közé. - Közben felsejlik előttem Justyna légies alakja, arcát sem látom magam előtt, de az akkori érzéseim töredékei újból felszínre törnek. Aztán a téren történt események férkőznek szép emlékeim közé, és az Empusa, aki felvette szerelem alakját, és újra eszembe jut az a balsejtelmű gondolat, hogy honnan tudott hajdani kedvesem kilétéről, és vajon mi mást is tudhat még rólam. Ekkor újra a leendő vezetőnkre nézek. Ekkor döbbenek rá, hogy kissé elkalandoztam, gyorsan vissza idézem, miről is folyt a diskurzus, majd így szólok. -Meglátjuk, mit rendelet számunkra a Hollóisten... - Eztán Laveillonra nézek. -A kés is szép, reméljük kevesebbet kell használnunk odaát, mint amennyi vágyódást a mozdulataidból kiérzek.

Bajtársaimat figyelem a követnő válla fölött, és csak csendben bólintok neki, hogy tudomásul vettem, és egyetértek a véleményében.
Közelebb megyek Zarclavhoz és Laveillonhoz, hogy és is megnézzem, hogy mit kaptak, és mosolygok rajta, hogy lassan ezen világ képviselőihez, vagy akár védőihez méltó felszerelés csepereg be a kis csapatunk tulajdonába.
A fekete ruhás személyek felé fordulok, és nyájasan megkérdezem a kedves hölgyet - Netalán ismerős a kedves hölgy a túloldalon? Esetleg van valami jó tanácsa? Nagyon hálás lennék érte.
Jó lenne minél hamarabb túlesni ezen a túrán. Csak a kezdet a nehéz? Ezek mellett a mai varázslók mellett. Szó se róla, akit én ismerek "szebb" időkből, még talán rosszabb.

Zarclav válaszára vidáman bólintok és hirtelen bevillan egy kép előttem. Egy kép, a túloldalról. Közel se biztos, hogy az a kép valóban arról a síkról való, ahova tartunk, de azt tudom, hogy minden mozdulatunkat látják és csatáról csatára kell haladnunk. Nem vagy biztos benne, hogy elérjük-e a célunkat, de azt látom, hogy nem adjuk fel. Majd amilyen hirtelen jött ez a sejtelem, úgy is áll tovább. A többiek társalgására igyekszem figyelni, de anyu érzelmeit is próbálom kifürkészni.

A Bukott az arcát takaró kendőn keresztül is elmosolyodik. -A világégés és a sok érték pusztulása is egy nő miatt következett be - pontosabban annak halála miatt. Minden esetre tetszik amit mondasz barátom, viszont meg kell mondanom, hogy szükségetek lesz némi segítségre az otthonomban. Egy emberre aki ott élt, néhány plusz kézre akik nem félnek fegyvert ragadni. Emellett pedig tartok tőle, hogy tönkre fogod tenni a következő napjainkat ugyanis veletek kell tartanunk. - magyarázza. -Ezeknek a dolgoknak a hátterében meg tudom érteni, hogy nehéz a lelked. - a nőre néz. -És természetesen te is velem tartasz.

A nő a Bukott mögött álló varázslóra pillant aki nem mond semmit mindössze egy aprót és határozatlan bólint. Láthatóant feszült, de aki látott már feleselő de lojális katonát az tudja, hogy bármennyire is próbálja a maga módján irányítani a kárhozott pengékkel felruházott férfit, most parancsot kapott és vele fog tartani.

Így hát ez is eldöntetett - Zarczlav és Laveillon a veszélyes küldetésükre új útitársakat talált.

A távolban figyelő Etasiroda és Banir halkan beszélgetnek - lehetetlen, hogy ne tudják miről van szó mivel a csarnokban az akusztika kiváló és a feketébe öltözöttek nem is beszélnek halkan. Nem látszik rajta, hogy megpróbálna beleavatkozni az eseményekbe de az arcáról leolvasható, hogy nem örül neki.

A páncélos, csapzott megjelenésű nő néhány lépés távolságról figyeli az eseményeket. Zarczlav ugyanazt látja a nőn mint amit Tirsissel való találkozása esetén látott, a különbség csak az, hogy jelen pillanatban az érzések és azok megnyilvánulása - bár nem effektív - de jobban érezhető. Nem tetszenek neki a feketébe öltözöttek.

-Ő nem, de én ott nőttem fel. És már döntöttem, a barátaiddal tartok, hogy jelenlétemmel hátráltassam a küldetésüket. - válaszol a nő helyett a Bukott. Amennyire zordnak és barátságtalannak tűnik, valahogy hangjában annál inkább felbukkant a bajtársiasság jele abba a pillanatban, ahogy ezt a kijelentést még pont odalépésed előtt megtette a zsoldoslovag felé.

A dolgok kezdenek egyre komplikáltabbak lenni és láthatóan mindenki arra vár, hogy elkezdődjön végre a rituálé.

Figyelmesen hallgatom a beszélőt, közben pedig néha a futólag a nőre pillantva leskelődöm a reakciója iránt. Látszik rajta, hogy neki se füllik ehhez a kis kiránduláshoz a foga mint nekem. Az a gondolat sem nyugtatja le bennem az egyre gyülemlő feszültséget, hogy a Bukott ott nőtt fel. Ám ami tény az tény, gyors, vakmerő és eszes pengékre is szükségünk lehet, sőt van is odaát, így pedig nem viszolygok az újdonsült útitársainktól. A Csapzott nő reakciójának csak érzelemtelítettsége lep meg, a rosszallása nem, de nincs mit tenni, ilyen vagy olyan módon de végigcsináljuk. A bukott szemébe nézek, majd kezet nyújtok. -Ez esetben köszönjük a segítséget, és ha kell üdvözöljünk a Hollóisten árnyéka alatt, hősi halálban, odaát egymás oldalán.

Csak csendben figyelem a beszélgetést, miközben még egy kicsit ügyködök a tőrrel, majd egy ügyes mozdulattal a helyére csusszantom. Anyu érzései engem is bizonytalanná tesznek és nem vagyok biztos benne, hogy ez látszik-e rajtam, de igyekszem visszafogni az érzéseimet. Várakozok, kérdésem nincs, de már inkább lennék túl ezen a rituálén, mint hogy itt ácsorogjunk...

A fekete köpenyes varázsló lép oda Zarczlavhoz és Laveillonhoz és beleszól a beszélgetésbe: -Ideje útra kelniük. Mindenki kész? - kérdezi majd amennyiben mind a ketten bólintotok akkor odatereli mellétek a vörös hajú lányt is. Néhány lépéssel arrébb pár szót vált a Bukottal illetve a Fekete Légióssal – a nő láthatóan még mindig ellenzi az egész ötletet azonban a varázsló csak egy bólintással jelzi, hogy az aggodalmai amelyeket felhozott alaptalanok. Végül a két új társatok is odasétál mellétek.

-Kérem jelezze a varázslóinak, hogy ne veszítsék el a fejüket a rituálé alatt és főleg ne támadjanak rám ugyanis akkor kénytelen leszek megölni közülük annyit amennyit szükségesnek látok. Egy Isten erejével is felérek, ne tegyenek próbára és ne akadályozzanak semmiben. - mondja a fekete ruhás férfi a jelenlévő varázslónak, valamint az Ítélethozónak és belekezd a rituáléba.
A halk, szinte földöntúli motyogás amelyet először hallatok apró kézmozdulatokkal párosul amely fokozatosan nagyobb léptékű lesz és a férfi hangja is ennek megfelelően vadabb és hevesebb lesz, hirtelenebb hangsúlyváltások és nagyobb hangerő. Váratlanul egy széllökés elviselhetetlenül orrfacsaró bűzt sodor be a terembe és elolt minden fáklyát a falakon aminek köszönhetően teljes sötétség telepedik a terembe – a Palotaőrök nem tétlenkednek sokáig, azok akiknek a megfelelő képzettség a hatalmukban áll apró sárga lángokat élesztenek a tenyerükben megvilágítva ezzel az eseményeket. Arkhaine azon kapja magát, hogy a láthatóan mágiával átitatott Etasiroda lép oda mellé, maga mögé parancsolva mind őt mind pedig Banirt a testőrparancsnokot – a férfi minden bizonnyal kiváló szolgálatot teljesít azonban ezt a harcot ő nem vívhatja meg.
Azonban ezek a jelenségek még csak a kezdetet képzik. Pillanatokkal később a terem remegni kezd ezzel jelezve előre azt a káosz amely pillanatokon belül fog elszabadulni a Spirál alatt. Lángvörös villanás vakít el mindenkit aki a férfit figyelte ebben a pillanatban és ezzel együtt földöntúli sikolyok, kiáltások, rimánkodások, panaszkodások, halálhörgések, csatazajok kezdik megtölteni a termet. A Palotaőrök láthatóan feszültek a helyzettől mivel egyértelmű, hogy ezek a zörejek démoni eredetűek.
Laveillon és Zarczlav azon kapja magát, hogy láthatatlan karmok kezdik mardosni a húsukat. Nem fájdalmas azonban tisztán kivehető és érezhető, hogy nem hallucinációról van mivel a bőrön is látni a sebeket – bár vére egyikőjüknek sem fakad. A kezek egyre gyakrabban és erősebben mardosnak míg végül már beléjük kapaszkodni próbálnak, megpróbálva a földre rántani őket – nem olyan erősek, hogy komoly ellenállást váltson ki a két férfiből azonban kétségtelen, hogy nem a legmegnyugtatóbb jelenség. A kezekkel elfoglalt utazók talán észre sem veszik először, hogy a teremben szépen lassan vérvörös köd kezd megülni amelyből egy váratlan pillanatban egy nagyjából másfél ember magasságú ostort és lángoló kardot kezében tartó démon légiós jelenik meg, egyenesen a varázsló felé lépdelve. A hirtelen adrenalinlöket már-már pánikként nyilvánul meg a Palotaőrök között mivel a lény ami előttetek lépdel nem egy emberekből vagy más lényekből elragadott egyed akit a mágia megfertőzött hanem egy valódi démon. A férfi egy hófehér villámcsapás segítségével elporlasztja a démont akiből mindössze egy kupac hamu marad.
Eközben az eddigi suttogás ordítássá kezd erősödni: ERESSZETEK EL! ENGEDJETEK KI! MENTSETEK MEG A SZENVEDÉSTŐL! KÍMÉLJÉTEK MEG A KÁRHOZOTT LELKÜNKET HOGY ÚJRA SZOLGÁLHASSUNK! MUTASSATOK UTAT A SÖTÉTBEN! IMÁDKOZZATOK ÉRTÜNK ÉS MI IS IMÁDKOZUNK ÉRTETEK! ENGEDJ BE MINKET FŐVARÁZSLÓ! KÍMÉÉÉLJETEK MEG! NE ENGEDD KÖZÉNK A SÁRKÁNYOKAT! NE HAGYD A BOMLOTTAKAT CSELEKEDNI! MENTS MEG! KÍMÉLD MEG A LELKEMET ÉS VIDD AZ ISTENNŐ ELÉ!
Ahogy tovább hangosodnak és egyre többen beszélnek úgy kezd az egész egy érthetetlen fortyogó káosszá válni. Azonban ekkor megtörténik az amire talán mindenki a legkevésbé számított. A hangok, a légkör, a démon, a rituálét végző varázsló jelenléte elég volt ahhoz, hogy három Palotaőr elméje megbomoljon. Mind a hárman teljes erejüket bevetve próbálják megállítani a rituálét azonban a feketébe öltözött férfi körüli aranysárga aurás ragyogás minden praktikájukat elnyeli majd viszonzásul az előbb látott hófehér villámok őket is mindössze egy kupac hamuvá degradálják – az egész jelenség katartikus jellegébe még maga az Ítélethozó is láthatóan beleremeg ezzel is felfedve némi emberi érzelmet létezéséből. A Csarnokba azonban folyamatosan jelennek meg különféle kapukon a Palotaőrök, valamint a Palota különböző varázslói. Az Ítélethozó és az ott tartózkodó Első Varázsló szava sem elég ahhoz, hogy a társukat elveszítő katonák ne próbálják megállítani az általuk egyértelműen démoninak titulált rituálét. Az aranysárga ragyogás a férfi körül kitart azonban arcáról jól leolvasható, hogy erőlködnie kell az életéért valamint a küldetés sikeréért. -Egy Isten sem lenne képes megállítani bolondok, ha tovább hátráltattok mindannyitokat elpusztítom! – robajlik a varázsló hangja a teremben, hangja is mutatja, hogy erőlködnie kell a környék talán legjobban képzett varázslóinak teljes arzenálja ellen s bizonyosan képes lenne mindenkit elpusztítani a teremben de nem teszi. Nem ez a dolga.
Aztán hirtelen egy lökéshullám vágja falhoz az összes teremben lévő személyt, kihíve az utazókat, az Ítélethozót valamint az Etasiroda védelme mögött álló két férfit. Egy lélegzetvételnyi idővel később a ragyogás egy pillanatra alábbhagy és egy vérvörös villanás után a szobában már nyoma sincs se Zarczlavnak, se Laveillonnak, sem három útitársuknak. Eltűntek.
-Bolondok! Ha miattatok rossz helyre küldtem őket az egész Palotát a földdel teszem egyenlővé és az emlékét is kitörlöm a történelemből a nevetséges rendetekkel együtt! – kiáltja a roppant mód ideges feketébe öltözött férfi. -A démonok jelenlé... - az Ítélethozó nem tudja befejezni, a másik a szavába vág. -Pont az Ítélethozónak kellene tudnia, hogy egy démoni megszállás alatt álló síkra máshogy nem lehet kaput nyitni! Szánalomra méltó inkompetens csürhe! - végül kiköp, majd el halvány fényjelenség közepette teljesen eltűnik.
This message was last edited by the GM at 23:42, Wed 02 Oct 2013.