Amikor anyu rám pillant, visszavigyorgok rá. Ez inkább csak ösztönszerű vigyorás, mintsem bármi provokáló gesztus. - Persze, figyelek! - Válaszolom anyunak nyugodtan, még mielőtt belekezdene mondanivalója további részébe. Kissé csodálom ugyan, hogy miért vonja kérdőre figyelmemet, még nem kezdtem álmos lenni a temérdek ételtől, amit magamba tömtem, de azt se tagadom, hogy szívesen lefeküdnék szundítani. Gondolataimba most sem meredek el, figyelemmel kísérem mit mond és meglepődök, amikor azt mondja, az Empusákat arrafelé mindenhol találhatunk. Amikor mondandója végére ér, felteszek egy kérdést: - Pontosan mit értessz azalatt, hogy ellenük fordítottátok a fegyverüket? - Kíváncsian várom a választ, de kicsit számítok megdorgáló feleletre is, hogy miért kérdeztem ilyesmit.

Megeresztek egy kissé gunyoros félmosolyt már csak a gondolat hatásra is, hogy harc nélkül megússzuk ezt a már elméletében is halálosnak tetsző kirándulást a démonok síkjára, már csak azért is, mert nem bízok az empusából átvedlett vezetőnkben. Magában ebben a nőben sem bízok. Nagyot bólintok, hogy értem mire gondol, mikor befejezte, aztán magamban próbálom feldolgozni a lehetőségeinket, de nem jutok másra, mint amit már Laveillon is megkérdezett. Habár nem hajlok efféle sötét módszerek felé, melyek valamilyen módon megcsonkítják az ember lelkét. Arra viszont tisztán rájöttem, hogy mélységesen magamra kell öltenem hitem vértjét, hogy az aljas démonok nehogy megkísértsék és magukkal ragadják elmémet. Nem vagyok már erőm teljében ezzel nem álltatom magam, talán még soha nem volt ekkora szükségem a Hollóisten gondviselésére.

A nő hallgat néhány hosszú pillanatig, annyira elcsendesedik és láthatóan fontolgatja a válaszát, hogy még Banir is felé fordul, sokat sejtető tekintettel pillantva rá, hogy ez talán nem a legjobb alkalom a hallgatózásra. A nő által viszonzott tekintetből kiolvasható, hogy cseppet sincs kedvére a tekintet amit kap és Zarczlav kissé gúnyos vigyorát sem fogadja szívesen de mivel talán megérti a ti nézőpontotokat. -A csatlósok akik erre a világra érkeznek, hogy az embereket gyilkolják nem igazi démonok, ők mindössze hús és vér lények akik semmivel sem erősebbek mint amit a fizikumuk biztosít számukra. Az igazi démonok nem képesek teljes erejükkel megjelenni valahol ha nem készítik fel számukra a környezetet - azonban minél inkább megfelelőek a körülmények annál erősebbek, és ezt a hatalmukat a csatlósaiknak között osztják szét, mivel így ők erősebbek és felkészíthetik számukra az érkezést. - egy pillanatra lehajtja a fejét, láthatóan nem szívesen beszél ezekről a dolgokról nektek azonban az is érződik, hogy nem akarja azt, hogy sikeretek vagy bukásotok azon múljon, hogy nem kapjátok meg azokat az információkat amiket akartok hallani. -Végső elkeseredésükben varázslók ember asszonyokat kereszteztek elfogott csatlósokkal és mágiával érték el, hogy a nők teherbe essenek. Ezeknek az embereknek vagyunk a leszármazottaik akiket minél több démon vesz körbe annál erősebbekké válnak. Az őseim voltak az elkárhozott lándzsák amelyek a démon urak szívét döfték keresztül feláldozva a lelküket azért, hogy mások élhessenek. Az öregek képesek voltak parancsolni a csatlósoknak, az én erőm már nem terjed ki ennyire a tiéd pedig még ennyire sem, mindössze eredeted egy halvány töredékét kaptad meg. - mondja, az utolsó szavakat Laveillonnak címezve.

Csodálkozva figyelem, mint mond anyu és még várok egy kicsit a merengéssel, hogy magamban végig gondoljam mindezt. Amikor az utolsó mondatát befejezte, amit nekem címzett, felteszek két, afféle ösztönösen érkező kérdést: - És ez az erő képes fejlődni? Ez a töredék képes lesz nagyobbá válni? Mert ha tudnánk odaát irányítani, még ha csak néhány kisebb démont is, az már hasznos lehetne! - Szinte gyermekded kíváncsiságom ülne ki arcomra, ha nem emberelném meg magam időben. Várom anyu válaszát, miközben elmélkedek egy kicsit, de ha anyu elkezd beszélni, abbahagyom és utána folytatom. - Amennyiben képes lehetek erre, meg kell tanulnom használni ezt az erőt és így még hasznosabbá válhatok a csapaton belül! Még nem tudom pontosan mi az amit rám ruházott Lial, de az biztos, hogy nem lesz egyszerű. Az a rohadt dög, odakint leköpött és magával vitte a lelkem... Hogy is fogom én ezt megmagyarázni a többieknek? Árnyéklény lettem, árnyék nélkül, csak én érzem ezt ironikusnak? Mindenesetre észben kell tartanom, hogy nem szabad találkoznom a lelkemmel, mert anyu szerint az egyből megölne. Valószínűleg nincs visszaút, így fogom leélni további életemet. Remélem nekem is adatik olyan hosszú, mint anyunak, és majd pár száz év múlva együtt teázhatunk egy nyugodtabb jövőben! - Az utolsó gondolatok alatt egy halovány, félmosoly ül ki az arcomra, de ezek a gondolatok csak is csendben futnak végig a fejemben, ha beszél valaki, akkor rá figyelek.

Kissé undorral tölt el amit a nő mond, hisz nem a fegyverek ellenség ellen való fordításáról van szó, hanem egyszerű megalkuvásról, olyan gyenge emberek megalkuvásától, akik féltek hajdanán elfogadni az egyszerű vereséget. Annyira féltek, hogy saját lelküket is képesek voltak feláldozni. Engem nem rettent a vereság gondolata, hisz az élet csak lassú halál, mióta anyám világraszült, csak haldoklom, eddig mindig kerestem és kapaszkodtam a remény gondolatába, de mióta magamra vállaltam ezt a küldetést, egyre kevesebbet látok akármilyen reményt megcsillanni szemem előtt. Az sem nyugtat, hogy Laveillon is, ilyen félig létező lény lett, vagy tudom is, magam sem tudom, rám milyen hatással lesz a démoni világ, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy vele mit fog művelni. Talán egyedül kéne mennem, mint régen... Ezt az ostobaságot, hamar kiverem a fejemből, hisz már nem vagyok olyan mint régen, és nem is egy barbár nép bajnokával készülök párbajban végezni, vagy valami ócska falu boszorkányát megtalálni, nem ez már nem egyszerű küldetés, most az életemnél sokkal több forog kockán... Kalandozok össze vissza gondolataim forgatagában. -Ha tehetjük kerüljük, vagy megöljük a démonokat, meg ne próbálj nekem ilyen lényekkel cimborálni... Átvernek, meggyilkolnak elég lesz nekünk a saját hátunkra vigyázni. - Szidom meg a zsiványt, majd a nő és még a teremben tartózkodóknak szólok. -Amint tehetjük induljunk túl akarok lenni ezen, akkor talán hazám is elégedett lesz velem. -Az utolsó szavakat Banirnak címzem.

-Amennyire én tudom te soha nem leszel elég erős ahhoz, hogy ilyesmit megtehess mivel a véred nem az őseimtől való. - hangjában érezni némi bizonytalanságot talán először amióta találkoztatok vele. -Az öregek képesek lennének megmondani a pontos mivoltját határaidnak de én nem. - fejezi be végül. Néhány másodpercig csend telepszik a teremre majd Banir köhögése és Zarczlavnak címzett szava töri azt meg: -Tetves kutya legyek ha értem Etasiroda miért bízik meg nem e világi lényekben. - a nőtől kapott válasz csak egy szúrós és gyilkos tekintet, de természetesen ezt Banir kölcsönösen viszonozza felé. Láthatóan egyikőjük sem rejti véka alá, hogy gyűlöli a másikat azért ami és azért ahogy gondolkodik.
This message was last edited by the GM at 15:52, Mon 13 May 2013.

Eszembe jut hirtelen Sayundinevornys, és amit mesélt a pókokról. - Az nem olyan biztos! A szüleimmel rúnaveretes pókok végeztek, mint kiderült, ők is valami démoni lények. Nem merném ennyire magabiztosan kijelenteni, hogy nem lehetek erre képes. - Magabiztosan és határozottan válaszolom anyunak, miután Banirral befejezték a szempárbajt. Ez után Zarclavra pillantok, és neki intézem válaszom. - Meglehet, őrültség amit a fejembe forgatok, nem akarok velük barátkozni, cseppet sem, de ha csak egyet is sikerül a hatalmamba keríteni, ki tudja milyen előnyökhöz juthatunk. Az is lehet, hogy tudja holvan amit keresünk, de az is lehet, hogy a nyakunkra hozom a többi démont. Ezt majd ott, vagy akár itt is megvitathatjuk. - Először érzem, hogy igazán hasznos tagja lehetnék a csapatnak, de ugyan akkor én is tartok az előttem álló lehetőségektől. Ez még persze közel se biztos, de a remény kellően bevilágítja azt az utat, amire lépni fogunk.

Az árnyas megjelenésű nő csak apró mozdulattal megvonja a vállát, láthatóan nem hisz túlzottan abban, hogy Laveillon szerint képes volna irányítani egy csatlósdémont, de persze ahogy ő maga is mondta, nincs teljesen birtokában minden tudásnak azzal kapcsolatban amivé a zsivány lett.
Banirtól csak egy lemondó sóhajtást hallani, láthatóan nincs kedvére az ami körülötte történik de főleg az zavarja, hogy az általa démonoknak titulált személyek az Úrnője lakosztályán vannak - és még ráadásul meg is lettek vendégelve ide az éjszakai maradásra, tehát nem tehet semmit ez ellen.
Választ azonban a zsivány senkitől sem kap, talán egyedül Zarczlav forgat valamit a fejében. A nő is csak egy olyan anya-fia pillantást vet Laveillon felé mint amikor a fiú próbálgatja a szárnyait.

In reply to Laveillon (msg # 24):

-Ne fitogtasd a ravaszságod fiú, a démonok ravaszabbak, elhitetik veled, hogy a gazdájuk vagy, miközben szolgájukká tesznek, a helyedben nem játszadoznék ilyen dolgokkal, még akkor sem ha újdonsül mivoltod teljében lennél, így pedig, hogy tudomásod sincs a hatalmadról még úgy sem kockáztatnám az életem, sem pedig a társamét, gondolok itt magamra. - Megvonom a vállam, mintha nem is érdekelne. - Én azt mondom tedd a dolgod és maradj mögöttem ha harc van, előttem, ha utazunk. Ne hozz a fejemre bajt, fiú. Főleg ott ne! - Aztán Banirra nézek. -Ha az Úrnőnek jobb emberei akadnának nem lenne rám, illetve szüksége, tisztában vagyok vele, hogy mekkora baj lehet, ha csak úgy megtűrik a jelenlétemet földünk fennhatósága alatt. Ha engem is megtűrtök tűrjétek meg a társamat is. Rá is szükség van, és rá is... - Intek fejemmel a nő felé beszéd közben.

Csendben bólintok, jogos az amit Zarclav mond. - Igen, erre nem gondoltam. Furfangosak ám ők is, nem kell félteni őket. De egy ilyen dolgot nem szabad csak úgy lebegni hagyni. A szárnypróbálgatásaimat még ezen a síkon kell elkezdenem, anyuval! Ő biztosan tudja, milyen módon lehetne ezt megvalósítani. Ugyanakkor oda kell figyelnem arra, miket gondolok, az akaratomat is meg kell acéloznom, máskülönben úgy lesz, ahogy Zarclav mondja. Csak megint bajt kevernék. - Ekkor kezdem érezni, hogy egyre izgatottabb vagyok. Kívülről ez nem látszik, de a gerincem mentén minden idegszálam remeg az izgatottságtól. Várom az éjszakát. Fogalmam sincs még mi fog történni akkor, a jelenlegi mivoltomban el se tudnám képzelni, milyen lehet árnynak lenni, de erre idővel rájövök. Csakhogy türelmetlen vagyok, most akarom megtudni. Tudásszomjam egyre növekszik, többet akarok tudni minden velem kapcsolatos dologról. Többet anyu kultúrájáról, többet arról, milyenek voltak a sárkányok. Többet már nem szeretnék beszélni, csak akkor, ha kérdeznek. - Kissé elragadtattam magam, az is meglehet, hogy túlbecsültem a képességeimet, de egy próbát mindenféleképpen megér. - És ekkor villan be Alesyer képe. Elsápadnék, ha nem tudnék falat emelni az érzelmeim és az arcom közé. Most döbbentem rá, hogy ha azzá válnék, amivé akarok, egy démonokat irányító lénnyé, biztosan megrémülne tőlem. Lehet, hogy már a mostani 'változás' is eltaszítaná tőlem. Elkezdenek kavarogni bennem a pozitív és negatív érzelmek. Kívülről ez annyiban nyilvánul meg, hogy üres tekintettel bambulok előre.

Se Banir sem pedig a nő nem mond semmit, azonban láthatóan egymást figyelik, nem bíznak a másikban és ez érthető is, mind a ketten különféle értékeket képviselnek és máshonnan származnak, máshogy gondolkodnak - de azt láthatóan mind a ketten tiszteletben tartják amit Zarczlav mondott, így nem folytatják tovább egymás tépését, helyette némán figyelik csak a másikat; a személyes ellentéteket csak színpadi keretek között fogják fékezni.

A csendet végül közeledő lépések hangja töri meg. Pillanatokon belül az ajtó nyílik és a dolgát elvégző Arkhaine tér vissza közétek.

Ahogy belépek a szobába azonnal a zsebemhez kapok. "A francba, eltűnt a papírom." - Elnézést kérek uram, - szólok az őrhöz, aki elkísért. -egy fontos dokumentum kicsúszhatott a zsebemből, vissza tudna menni, és megkeresni, hogy hol hagytam el? Elhozná nekem? - Ha az őr kiment, akkor folytatom a mondanivalómat, egyébként magamnak kell visszamennem a dokumentumért.
- Utána kutattam egy kicsit ennek az ügynek, hogy mégse engedjelek el titeket üres kézzel... és fejjel. - tekintek lopva Laveillonra, hátha nem veszi észre. Úgyis mindig a szavak embere voltam, a csatatéren is, most is távollétemben ugyanúgy segíthetem őket. Mintha csak ott lennék velük. Egy büszke mosollyal tenyerelek az asztalra, és nyomatékosan folytatom. - Ide figyeljetek, bajtársaim! - szünetet tartok, hogy tudatosuljon bennük, hogy valóban fontos nekem mindez. - A helyre, ahová mentek, nem csatázni mentek! A démonok nem esznek embert reggelire, hanem rabszolgákat tartanak. Egy-két rongy a hátatokra, és nem kell minden fattyú vérét kiontanotok. - Ki mástól hallanának ilyet, mint tőlem? Adja a vén Istennő, hogy megfogadják - A régi időkben - még az Istennő ideje előtt - léteztek fődémonok, akik közül egyesek emberekkel is szövetkeztek. Híre nincs, hogy jó vége lett volna, de ha az ő nevére hivatkoztok, az még pár kaput kinyithat, és segíthet magyarázatot adni ottlétetekre. Forcalor-nak hívták. Valószínűleg nem az igazi neve, de voltak, akik így ismerték, többek között mi is. - Zarclavhoz fordulok egy pillanatra - Egy kegytárgyat említettél, amiről nem tudom, hogy mennyit tudsz, de én utánajártam; - újra mindenkinek szól a mondanivalóm, mindenkinek kutatom a tekintetét. - a tárgy szerepe és kinézete mind féltve őrzött titok, legalábbis senki sem pillanthatta meg. Démon nem képes rá, mert rendíthetetlen erőkkel őrzik ellenük, valószínűleg varázslattal. Sajnos valószínűleg az emberek elől is őrzik, egyetlen előnye, hogy valószínűleg nem kell minden szénakazlat végigkutatni utána. Egy citadella katakombájában őrzik, egy hajdani fővárosban. Amint az információ sikeresen felszívódott bennük, még Banirhoz és a nőhöz fordulok. - És úgy hallottam, hogy anélkül a tárgy nélkül, a világunk védtelen a további démonok ellen. Ez a célja az egész küldetésnek. Igaz? - ez után helyet foglalok és várom a többiek válaszát, és feltevéseit. Szorult szívvel számítok a búcsú pillanatára is.

Banir nem fog elmenni, helyette az Arkhainet elkísérő őr indul el a kereskedő papírjait visszahozni de ő már alapból az ajtó túlsó oldalán állt így ezzel a trükkel nem sokat ért el az ifjú kufár. Nagyjából akkor lép be az ajtón a papirossal amikor a beszéd véget ért.
A testőrkapitány arcáról tökéletesen leolvasható a fejében játszódó káromkodások és szitkozások legkisebb részletei is, valószínűleg arra próbál rájönni, hogy Arkhaine honnan lehet a birtokában ezeknek az információknak és mivel kettő olyan ember is ül az asztalnál akik egyértelműen démoniak a számára, így közéjük valónak sorolja a kereskedőt is.
A nő arcán is hasonló kíváncsiság ül, habár ő tudja, hogy az információnak semmi köze hozzájuk: -Honnan veszi ezeket? - kérdezi. Hangja semlegessége most nem annyira erős, érezhetően van benne egy kevés kíváncsiság. Tekintetében van némi bizonytalanság azzal kapcsolatban amit hallott de Arkhaine szavai elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy többé kevésbé elhiggye amit mondott.
This message was last edited by the GM at 03:56, Sat 25 May 2013.

A csendben töltött percek után a lépések zaja hívja fel a figyelmem arra, hogy közeledik valaki és újabb hosszas szájtépések következhetnek. Ám Arkhaine lép be az ajtón és ő veszi magához a szót. Szinte azonnal elkezd kötekedni velem, de én erre egy széles vigyorral felelek neki, behunyt szemmel. Ehhez éppenséggel most elég éber vagyok. - Hiszed te azt... - Aztán amiket mond meglep. - És ezt a kisujjadból szíttad, barátom? - Az itteniekkel erről nem tudott diskurálni, mert akkor ők is valószínűleg tudnák mindezt. - Erre majd később rákérdezek. Egyre több megvitatandó kérdés van... Zarclav lándzsája, akkor ez, és nem is beszélve magamról. Mennyi mindent magyarázhatok majd erről, de lényegében még én sem tudom mit tesz árnynak lenni. - Szólni nem szeretnék, nem is igazán tudnék érdemleges kérdéssel, válasszal szolgálni és mivel Arkhaine hülyének tart, ami részben/egészben igaz, jobbnak látom csendben maradni.

Egy bólintással köszönöm meg az őrnek a papíromat, és összetekerve visszanyomom a kabátom alá.
- Egy öreg, távoli barátom szeretett ilyen téren művelődni, én meg szeretek sztorizgatni, és új kultúrákat megismerni. Az Istennő eredete, és az az előtti idők fontos részét képzik kultúránknak - és lehetséges jövőnknek. - felelem teljes őszinteséggel. Nincs mit titkolnom. - ez tükröződik a tekintetemben is.

Kissé indokolatlannak tartom a kereskedő figyelemfelkeltő megnyilvánulását, de amint Laveillonra néz tudatosul bennem, hogy nem nekem szánja. Minden szavára figyelek, mert nem tudhatom milyen információtöredék mentheti meg odaát az életem, habár az elhangzottak ellenére sem bízom abban, hogy harc nélkül megússzuk az utazás kezdeti szakaszát. Motoszkál bennem egy balsejtelem, hogy küldetésünk olyan rövid életű lesz mint a tavasz utolsó hava, az otthoni füves pusztákon. Viszolygok a zsivány új mivoltától, annak ellenére is, hogy ugyanazt a naiv, hóbortos jóindulatot látom megcsillanni tekintetében, de azt is látom, hogy valamit nem látok, ami ennek ezelőtte még ott motoszkált, innen ez a tétova viszolygás. -Megértettem. - Közlöm egykedvűen. -Azt viszont tiszta szívből megígérhetem, ha akármilyen fenyegetést érzek a túlvilág lényeivel kapcsolatban nem fogok habozni, inkább essek el méltón a túlvilágon, harcban mint annak elrendelve lett, minthogy óvatlanságból spekulációk és félinformációk miatt késsel, vagy maga a Hollóisten tudja, milyen ármánykodás által. Nem fogom keresni a bajt, de mint azt eddig is láthattad az rendszerint keres engem, én pedig nem szeretek űzött vad lenni. - Ennél a megjegyzésnél fél szemmel Banirra sandítok, megtörve ezzel az Arkhainnel való szemkontaktust, hiába a régi sérelmek nem kopnak, az egykoron vájt seb most megint sajog. -Az viszont jó, hogy legalább egyenes úton közelíthetünk a célunk felé. Ha fiatalabb lennék, talán bizakodnék az egyszerű sikerben. Bizony, valamikor meg is tettem volna, de nem ma. - Kesernyésen elmosolyodom. -Ma már nem.

- Ejj, hát a bajra nekünk sincs hiányunk! De ha nem minket találna meg, akkor lenne-e, aki megoldja? - kacagok egy kicsit Zarclav mondandóján, egy kicsit ellensúlyozva az ő pesszimizmusát. - De azt hiszem, hogy lassan fordul a kocka, és mi űzzük majd a bajt, amíg meg nem tanulja, hogy nincs több helye ezen a világon, amíg mi itt tengetjük napjainkat, de talán még ott is szorít egy kis helyet nekünk a mi "bajunk", ahová most mentek. - a hajamba túrok egy kissé, hogy kapjak még egy percet magamtól, mielőtt el kell búcsúznom. - Én úgy gondolom, hogy tartom itthon a frontot, amíg ti távol vagytok, bár már csak nem esik szét nélkületek az ország-világ. Siessetek haza! Hozzatok valami szuvenírt... vagy inkább ne, még megjárjuk vele. Hah. - végignézek a jelenlévőkön, egyesével mindenkinek a szemébe. Tudni akarom, hogy készen állnak-e. Vagy inkább tudni akarom, hogy készen állnak. Hiányozni fogtok. - Indulhatunk, ki-ki saját küldetésére? Legjobb lesz, ha mihamarabb felgöngyölítjük ezt az ügyet, kell már valami kézzelfogható!

Figyelemmel kísérem a beszélgetést, de valami böködi az oldalam. Sose feltételezném, hogy Arkhaine hazudna nekünk, bízok benne, de amikor azt mondja; - Én úgy gondolom, hogy tartom itthon a frontot... - egyszerűen ösztönösen végigfut bennem valami. Amikor pedig a szuvenírt említi, végigráz a hideg, de igyekszem tartani magam a jóllakott csecsemő figurájához. - Csak nem arra akarsz utalni, hogy nincs onnan visszaút? Hát te is azt hiszed, hogy a halálba menetelünk? - Nem tudom hova tenni ezeket az érzéseket, de az biztos, hogy a magabiztosságom szertefoszlott. Próbálom türtőztetni magam, de ez nehezen megy. Nem teszek hozzá semmit, de aki egy kicsit is ismer, sejtheti, hogy a naivitásom és a gyermekded magabiztosságom szertefoszlott. Törekszem arra, hogy ez anyunak ne tűnjön fel, de eszembe jut az, amikor azt mondta tudjuk egymásról, hogy hol lesz. Felteszem az értelmeimet is érezheti, így egyedül Banir az, akinek nem akarok kirajzolni, hogy bizony berezeltem. Nem akarom, hogy ez az érzés sokáig úrrá legyen rajtam, ezért igyekszem minél hamarabb rendbe szedni magam.

In reply to Arkhaine Valour (msg # 34):

Elmosolyodom a kereskedő szavain. -Még ha mi űzzük a bajt, akkor is lesz oly baj, mi minket űz, két baj közé pedig főleg nem akarok szorulni. - Félmosolyom tovább szélesedik, ez már talán igazi mosolynak is mondható, holott nincs okom mosolyogni. -Ha tehetem hozok neked valamit, ha mást nem magamat egy öregedő lovag társaságát, meg talán ezt a vigyorgót is vissza tudom hozni valahogy... - Mosolygok Laveillonra is, érezze, a törődést, ha már ilyen módfelett csendes és a vigyora sem az igazi.

- A legszebb ajándék egy pár jóbarát! Jó alku! Mire visszaér az öregedő lovagom, addigra megalapozom a nyugdíját! - kacagok vidáman, mintha csak egy kocsmában lennék velük. Talán utoljára talál így minket a sors, de épp ezért dobom félre ezt a gondolatot, hogy gondtalanul tölthessük búcsúnkat.
Kezet nyújtok a hősünknek, ahogy érzem, hogy lassan kettéválnak útjaink, és egy biztató bólintást is mellékelek hozzá. A zsiványtól is így köszönök el, hogy ne feledjék Arkhaine báttya' örök lelkességét, biztató szavait.

In reply to Arkhaine Valour (msg # 37):

Fogadom a kézfogást, jó erősen... Nehogy egy puhány kézfogással búcsúzzam ebből a világból -Azért nem bízom benne, hogy utoljára látom a tenyérbemászó képedet, Fiú. - Vigyorgok a kereskedő arcába miközben szorítom a kezét. -Aztán vigyázz magadra, ha meg elhagynád a palotát, mond meg Karlléknak, hogy merre vitt az északi szél. - Vigyorom félmosollyá szelídül, majd egy kacsintással búcsúzom.

Én is erős marokkal fogadom a kereskedő kézfogását. Fogaim közül halkan csak annyit morgok, hogy - Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlünk! - Keserédes mosolyom őszinte, jobban le se tudná írni a bennem zajló zavarodottságot. Egyszerre örülnék, sírnék, ölnék, halnék. Nem tudom pontosan hogyan zajlott a szertartás, amivel anya megmentett, de az biztos, hogy nem két nap lesz, mire rendbe jövök idebent. Még mielőtt mindenki a dolgára menne, még magamhoz veszem a szót. - Van rá lehetőség, hogy a felszerelésemért menjek, vagy elhozta már valaki? - Abban az egy dologban vagyok csak biztos, ha ilyen labilis szellemmel indulok arra a bizonyos másik síkra, akkor perceken belül felemésztene bármi is van ott. Időre lenne szükségem, amiből épphogy semennyi sincs. Nincs mit tenni, belevágni így! Vagy elhullok, vagy megerősödöm!

-Etasiroda Követasszony parancsára minden személyes tárgyukat elszállítottuk abba a terembe ahol a megtisztított Empusa és ő maga, valamint a rituálét végrehajtó varázslók várakoznak. - láthatóan undorral mondja végig ezeket a dolgokat. Szinte mindenki ösztönösen elképzeli maga előtt ahogy a rituálé valamint Empusa szavaknál mennyire küszködik magában a köpésinger ellen. -Ha készen vannak akkor a kísérettel útra kelhetünk. - nem vár választ, kinyitja az ajtót és anyanyelvén szól néhány szót az ott álló katonához.

Ha akartok még néhány szót válthattok indulás előtt de persze közben is beszélgethettek.

Illetve úgy vettem, hogy Arkhaine is elkíséri a társait a rituálé helyszínére. Amennyiben nem, úgy jelezze nekem a dolgot.

A tizenhat katonát számláló Korilinai díszőrség élén elindultok a rituálé helyszínére azon az úton, amit Banir mutat számotokra. A katonák nem vesznek körbe titeket, nem mennek előre, mindössze mögöttetek haladnak - valós szerepük nincsen, mindössze ceremóniális.
Nagyjából néhány percetekbe kerül, hogy a megszokott díszétés - amely Zarczlav hazájának sajátja - hirtelen megváltozzon. A Palota központi része felé tartotok - hiszen bár a rituálé és az egész küldetés kezdeményezője Etasiroda követasszony azonban ilyen erőkkel nem játszhat anélkül, hogy az Ítélethozót valamint a Palota őrmágusait értesítené.
A végtelen folyosók és hatalmas csarnokok között kígyózva végül egy egyszerű, jelentéktelennek tűnő ajtó előtt álltok meg. Banir kissé feszültnek látszik, így szól hozzátok: -Etasiroda úrnő a pincében vár bennünket a segítőkkel együtt. Elmondása szerint kiszámíthatatlan elemekkel kell majd együtt dolgoznia szóval ha lehet ne keverjen bajt senki. - mondja. Arca és hangja egyaránt komolyságról tanúskodik ámbár tekintetébe pillanatva az ember azt látja, hogy feleslegesnek tartja ezeket a dolgokat elmondani - láthatóan úgy gondolja, hogy problémát fogtok okozni.
Kinyitja az ajtót és egy lefelé haladó, jól megvilágított lépcsőt tár fel - az egész helyben csak az árulkodik arról, hogy ez már nem a felszín, hogy a fényeket fáklyák szolgáltatják nem pedig tükrök és egyéb mérnöki megoldások szórják szét a nap sugarait. Elől halad, majd az utolsó mögött a díszőrség bezárja az ajtót - immár teljesen magatok vagytok.
Újabb néhány perces séta s ismét egy fából készült díszes ajtó. A testőrkapitány kopogtat rajta majd belép, s érdekes látvány tárul a szemetek elé...
Az első amit megláttok az a terem nagysága - inkább csarnoknak nevezhető, valószínűleg a teteje az épület második emeletének padlóját alkotja - majd rögtön utána az annak közepén álló Ítélethozó, Etasiroda valamint egy ismeretlen, teljesen feketébe öltözött varázsló. Magas, vékony alkat, hosszú éjjfekete haja kibontva borul rá még ennél is sötétebb öltözetére. Ahogy beléptek rátok pillant s meglátjátok szikár, az évek által koptatott arcát, jéghideg tekintetét amelybe beletekintve az embernek a lelke kezd fájni, mintha csak egy ilyen gyenge kapcsolaton keresztül is a mágia megannyi szikrája és áramlata próbálni belehatolni az emberbe. Ilyen erős hatalmat még az Ítélethozó körül sem éreztetek még soha.
Az Ítélethozó mögött minden színt képvisel egy Palotaőr - tehát összesen heten - valamint még egy férfi, akit még előtte nem láttatok, de az öltözéke alapjná valószínűleg a Palota Varázslóinak egyike lehet.
Etasiroda mögött egy nagyjából tizenhét éves, fiatal, gyermeki arcvonásokkal megáldott vörös hajú lány áll. Ha rátok pillant zavartságot, félelmet, ártatlanságot láttok, valószínűleg ő az a pórul járt teremtés akit korábban a mágia megfertőzött.
A varázsló mögött pedig két alak áll.  Egy férfi és egy nő, talpig feketében - utóbbinál egy számszeríj és egy rövidkard látható míg a másiknál két hosszúkard. Ők is felétek pillantanak ahogy beléptek a terembe. S ezen kívül még körben számtalan Palotaőr figyeli mindenkinek az összes mozdulatát. A három idegen láthatóan nincs szívesen üdvözölve ezekben a körökben. Valamint láttok még néhány asztalt, ezen rajta vannak a felszereléseitek valamint néhány egyéb kellék amiknek szerepét nem tudjátok megállapítani.
-Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy a lány képes lesz őket elvezetni. - mondja Etasiroda, ő egy kicsivel később kapcsol mint a többiek vagy csak nem akarja azonnal nektek szentelni a figyelmét. Ahogy befejezi a mondatot felétek néz és üdvözöl benneteket: -Örülök, hogy megérkeztek. Bátorkodtam idehozatni a személyes tárgyaikat és felkészíteni az indulásukat. - magyarázza majd a varázsló szólal meg. Hangja érces, lélekbe hatoló, kissé mág bántja is az emberi fület, minden szava annyira érezhetően mágiával van átitatva, hogy még nektek is egyértelmű. -És hölgyem így négy szem közt szólva megkérdezhetem, hogy azt is bátorkodta elmondani a kijelölt vadászainak, hogy a leányzónak a memóriája az Ítélethozó durva támadása alatt megsérült és nem biztos, hogy képes lesz navigálni őket? A követasszony visszakapja a fejét a varázslóra. Eközben a Bukott is felétek pillant, küld felétek egy apró biccentést üdvözlésként - hány napja is volt már, hogy pont az ellenkező irányba tartottak? Mágiával értek volna vissza ilyen hamar? -Bizonyos vagyok benne, hogy a sérülés amelyet az Ítélethozó keltett ideiglenes és órákon vagy napokon belül is elmúlhat. Azon a síkon már nem lesz hatalma a Fővarázslónak és hamarabb fog gyógyulni az átmeneti memóriazavar. - válaszol, hangja kissé ideges azért amiért ezt ti is hallottátok. -Az amit a Követasszony mond igaz, a leányzó aki korábban Empusaként támadást intézett ellenetek kissé zavarodott, nem emlékszik semmire mivel védelmetekben több erőt vetettem be, így elméje károsodott. Azonban az is, hogy nagy valószínűséggel a másik síkon az erőm távolában gyorsan fog regenerálódni. - vág közben mély, dübörgő hangjával az Ítélethozó, ezúttal egyenesen nektek címezve, s közben pedig az ajtó is záródik mögöttetek hacsak valaki valamilyen indokból nem maradt kint. -Azért búcsúzzanak el jól, mert ha nem lesz igazuk akkor örökre ott fognak ragadni. Na persze a lány előbb utóbb emlékezni fog dolgokra, talán holnap, talán holnapután, de a sérülés elég mély ahhoz, hogy legyen olyan emléke amit teljesen elveszített és soha nem fog tudni ismét felidézni a démoni multjából. - az ártatlannak látszó fiatal vörös hajú lány ennél a résznél erőteljesen vacogni kezd, láthatóan van néhány emléke még azokból az időkből amikor a sötét erők szolgálatában állt. -Tárgyaljon nyugodtan a csatlósaival de fogja rövidre. Kezd elegem lenni ebből a sok mellébeszélésből és tétlenségből.
A nő tekintete szinte szikrákat szór de nem mond semmit, helyette felétek indul meg, sokkal nyugodtabb és barátságosabb tekintettel.

Nem habozok sokat, felkapom Hollónyelvet és már követem is Banirt, kinek szavaira csak bólintok egyet némán, nem akarok bajt keverni, habár nem is nagyon szoktam bajt keverni, inkább csak belekeveredni. Mikor újra a palota sajátos stílusjegyeivel találkozunk, kissé fellobban bennem a honvágy, most ez az apró betekintés hazám életébe, felhánytorgatta elföldelt érzéseimet, de ezek felett annyival átlépek, hogy megjelennek előttem a szívsajdítóan gyönyörű képek, a felhők általövezett magaslatú határhegység, az örökké zöld fenyvesek, a koratéli hószállingózások a végtelen hideg pusztán. Ilyen képekkel elmémben haladok a díszkíséret között, kíváncsi vagyok ezek a férfiak közül, melyiknek fordult már meg a fejében, hogy hátbadöfjön, hogy aztán a birodalom hőse lehessen. Vagy, hogy egyáltalán hallottak e már rólam... Ám ezek a gondolatok amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen is tovább állnak, mikor belépünk a csarnokba. Tekintetem azon nyomban a számomra legfenyegetőbb a alakra siklik, a feketébe öltözött varázslóra. Csak ezután veszem észre a két ismerős alakot, én is bólintok a Bukott Kószának. Figyelmesen hallgatom, amit mágiaértők beszélnek, és néha a vöröshajú lányra vetem, nem túl biztató tekintetemet, majd szó nélkül személyes tárgyaim felé veszem az irányt, na meg persze a felszerelések felé is. Elsőnek rám való páncéldarabok után kutatok, na meg persze pajzs és kard után is. Persze, ha valaki hozzám szólna,felfüggesztem ezt a cselekvéssorozatot és a beszélő felé fordítom, most igen csak megosztott tekintetemet. Ennyi varázsló között, bármely józan harcos feszélyezve érzi magát. Egyszer régen volt már dolgom varázshasználóval... Nem akarok most baj, főleg nem egy ilyen érezhetően nagyhatalmú varázsló ellen. Vagy talán csak álca lenne? Nem hinném...