[IC] 2946 Ősz vĂ©ge: Veszedelem az ÉszakvĂ©gi FogadĂłban
JĂłmagam nem Ă©rzem összevisszaságnak a fogadĂł kĂĽllemĂ©t, sőt egy kicsit olyan mintha közelebb lennĂ©k a hazámhoz mint bármikor utazásom alatt, jártam nĂ©hányszor a MegyĂ©ben, Ăłvjuk őket a sötĂ©ttől amely aprĂł, bĂ©kĂ©s otthonukat veszĂ©lyezteti Ă©s egy kicsit szĂvmelengető most itt ĂĽlni, Ăşgy Ă©rezni, hogy a magasztos cĂ©lok mellett valami kĂ©zzel foghatĂł nyoma is van annak amiĂ©rt harcol. Finom Ă©telek, ami vándorkĂ©nt kevĂ©sszer a jussom, Ăzletes italok Ă©s minősĂ©gi pipadohány, csend Ă©s nyugalom - jelenleg ez most tökĂ©letes; mĂ©g az se veszi el a kedvemet, hogy nem pillantottam meg egyet sem a sasok közĂĽl.
Az egyetlen dolog ami jelenleg árnyĂ©kot vethet a lelkemre az az, hogy Thanguron nem tĂ©rt vissza közĂ©nk. Megkedveltem a tĂĽndĂ©t Ă©s az Ă©letemet mentette meg a kĂştnál, s rossz szájĂzzel veszem most tudomásul távozását mert olyan emlĂ©ket hagy bennem, mintha az ott törtĂ©nt dolgok miatt távozott volna.
Egy biccentĂ©ssel köszönöm meg Agata asszonyság jĂłkĂvánságát, balommal kifĂ©sĂĽlöm az arcombĂłl a kĂłbor hajszálakat, kiveszem a számbĂłl a már amĂşgy is bealudt pipámat majd jĂłĂzűen falatozni kezdek - jĂłl látszik rajtam, hogy Ă©lvezem az Ă©telt, ami ritka jelensĂ©gek egyike mert általában olyan semmilyen kifejezĂ©s szokott az arcomra kiĂĽlni. Csak egy fĂ©l fĂĽllel hallgatom a hobbit mondandĂłját a törpĂ©knek, azonban amikor Bilbo nevĂ©t meghallom egy pillanatra megállok az Ă©tkezĂ©sben. JĂłt mosolygok magamban a dolgon, ahogy sok hobbit, köztĂĽk a Zsákosok is szokták mondani, ők egyszerű, bĂ©kĂ©s nĂ©pek, nem izgatja őket a kalandvágy mert csak lekĂ©snĂ©k miatta az ebĂ©det. Nehezen tudom elkĂ©pzelni, hogy milyen lehet Bilbo szemĂ©lyesen, de talán egyszer lesz lehetősĂ©gem, hogy találkozzak vele, hogyha hazatĂ©rek Ă©s a Megye környĂ©kĂ©n járok majd. Nem mintha annyit találkoznánk a hobbitokkal attĂłl fĂĽggetlenĂĽl, hogy őket is vĂ©delmezzĂĽk... NĂ©ma őrzőkkĂ©nt megelĂ©gszĂĽnk boldogságuk látványával is, ha látnánk szemĂĽnkben a hosszĂş Ă©vek kĂĽzdelmeit, talán nem is lenne annyira őszinte a mosolyuk.
Amikor a kĂłbor kutya az asztalunkhoz ĂĽl, abbahagyom az evĂ©st Ă©s csendben figyelem, talán ő is pont engem nĂ©z. Megmártogatok egy nagyobb darab kenyeret a nyĂşlpaprikásban, majd odaadom neki. Nekem jĂłl szokott esni, hogyha valaki Ăştjaim alatt csupa jĂł szándĂ©kbĂłl megvendĂ©gel, bizonyosan neki is jĂł Ă©rzĂ©s lesz.