Re: Xicarph: Az Aranyozott Házak - Piacok és Galériák
Emeronról a bekiabálások többsége lepereg. Legbelül kissé elbizonytalanodik, de megerősíti magát. Akiket nem érdekel a története, majd elmennek. Nem válaszol az arénás bekiabálásokra sem, csak azokra figyel, akik megerősítik őt. Kis hatásszünet után folytatja.
- Sötét helyen, egy ketrecben ébredtem, a helyiséget megülte a rozsda és a romlás szaga... Éreztem, hogy közel a halál.
Leírja röviden, hogy találnak rá a társai, és hogyan bolyonganak a sötét folyosókon. Figyeli a tömeget, kísérletezik, játszik velük. Ha egy szóra több szem tágul nagyra, több lehelet szakad félbe, több bekiabálás érkezik, gyakrabban használja. A testével mutatja, hogyan lopakodott reszketve a folyosókon. Felhergeli magát a küzdelmek emlékére, mutatja a mozdulatot, amivel félholtra pofozott egy eretneket. Részletekbe menően írja le a harcot, minden lépést, fröccsenő vért, sikolyt, a félelmet, a dühöt, az adrenalint...
- A társam addig ütötte azzal a rúddal, amíg az állkapcsa ki nem fordult arcából. Törött fogak, vér és nyál tocsájában hagytuk ott meghalni!
Keveset beszél arról, hogyan jutottak el a szellőzőkig, de sokat arról, mit láttak a rácsokon át a Bestiaház hajcsáraiból és szörnyeiből, hogyan küzdöttek a rémesen szűk helyen a macska méretű servitorokkal - itt újra megmutatja a sebét, és végighúzza arcán ujjait, hogy mutassa, hogyan érkezett a csapás; kifejezése eltorzul a fájdalom és az ijedtség emlékétől, az egész testét átadja, hogy kifejezhesse.
Mesél arról, hogyan bujkáltak a sötétben szörnyetegek elől, miközben minden tagjuk vértől bűzlött. Leírja a csendet, amiben saját lélegzetét is fülsüketítőnek hallotta, és amiben a közeledő karmok kopogása volt életének teljes valósága.
- Nem tudsz nem zihálni, amikor a halál egy saroknyira van! - mondja, oktatóan felemelt kézzel. - Hiába tudod, hogy az életed múlik a csenden!
Aztán Emeron elérkezik a Tizenhármas Kriptához. Nagy levegőt vesz, és belevág... Nem beszél az inkvizítorról... helyette egy rég elvesztett testvérét látta a kínzókamrában. De kimondja helyette...
- Hogy kik a felelősek...? A Sakálmaszkos - hatásszünetet tart, már csak azért is, hogy lássa az emberek reakcióját - Vulpa. - Széttárja kezét, és úgy néz a tömegre, mintha egy evidenciát mondana. Még egy viccet is elsüt. - Úgy látszik, elfogytak a vadak, amiket Vulpa árulhat. De nagyobbat harapott, mint amit le tudott nyelni!
A történet szerint Emeron a ládát a haldokló testvérétől vette át. Újra magasba emeli.
- Ebben volt a titok, mondta nekem, ezért kellett meghalnia. Ezt védelmezte utolsó leheletéig. Sajnos nem sikerült megmentenie.
Az utolsó harcot katartikusan írja le.
- Tudtuk, hogy itt a szabadság, rohamoztunk hát, keresztül a gázlángok plafonig érő pászmái között, el a bestiák ketrecei mellett! Lövedékek süvítettek körülöttem, amikor kiugrottam a fedezékből!
Drámaian mutatja be, hogyan csavarta ki a puskát a haldokló eretnek kezéből, és hogyan cserélte el a pisztolyára - amit szintén felemel megmutatni -, és a végső sprintet, miközben egyre több és több ellenség loholt a nyomukban. Az élő fáklyaként tántorgó embereket, az égett hús szagát, a névtelen katonák helytállását, eszét...
De nem osztja meg velük a csodát, amit látott. Nem. Az csak az övé, és nem adja át másnak.
Amikor a liftnél jár a történetben, abbahagyja a történetet.
- Így történt hát, hogy megszülettem a pokolból, felemelkedtem, visszarángattak, de újra a felszínre tértem. Így meséltem el én, Emeron, a saját szavaimmal, a Megtépázott Sorsok Fesztiválján.