Ide kerül a világleírás.

Mitológia - Teremtés

Az ősidőkben egy hatalmas isten született a csillagok tüzéből és anyagából. Teste hideg kőböl állt, amelyet csillogó fém bőr borított, az ereiben izzó láva folyt. Ő volt Metallicös a csillagok szülötte, a Tüzes Acélistenség.

Trónja a Zeios csillag volt, annak izzó s lángoló felszínén ült s kezének intésével formálta a körülötte keringő bolygókat. Élvezte a hatalmát, élvezte, hogy képes testének anyagából megteremteni bolygók magját s új világokat létrehozni. De ezek a világok mind üres, élettelen pusztaságok voltak, mert testéből csupán rideg sziklát tudott teremteni, tomboló, füstölő vulkánokat, de virágzó életet nem.

Metallicös végtelenül magányosan szemlélte az üres, puszta bolygókat amelyek a Zeios körül rótták végeérhetetlen köreiket. Félt, rettegett, hogy az örökkévalóságig magányra lett kárhoztatva, ám ekkor meghallott valamit a távolból. Valami gyönyörűt.

Az isten útra kelt, keresztül a csillagok közti sötétségen és meglelte a csodát. Rátalált Potomac világára, ahol virágzó civilizáció bontogatta szárnyait. Élettől nyűzsgött a bolygó, lakosai a technológiai fejlődés csúcsán voltak, boldognak tűntek és cseppet sem magányosnak. Metallicös alászállt a világra s álcát öltve kereste, kutatta mi lehet eme csodálatos világ titka.

Potomac lakói templomokat építettek, hogy egy Sapriec nevű istent imádjanak, aki hitük szerint világukat teremtette. Úgy mondták, hogy Sapriec, Potomac legmagasabb hegységén lakozik a ködbe burkolódzó csúcsú Mec Po Aries-en. Metallicös hosszú, kemény utat tett meg, hogy megmássza a jeges, sziklás, rendkívül veszedelmes meredélyeket. Végül a Mec Po Aries legmagasabb csúcsán, a felhőtakarón felül, ahol a végtelen hómezők napfénytől csillognak, megtalálta Sapriecet. És megtalálta azt a gyönyörűt, amit már a Zeios csillagtól is hallott.

Sapriec bölcs, keménykezű istenség volt, de ez nem lett volna elég ahhoz, hogy életet teremtsen Potomac-ra. Sapriec felesége is ott volt vele, a gyönyörű Celestia. Szépségénél csak a hangja volt lenyűgözőbb, ahogy ott a Mec Po Aries csúcsán, a széltől lobogó hajjal énekelt, lélegzetelállító hangja messze szállt Potomacra s életet teremtett, messze a szférákba, hogy megcsendítse az összhangzatot. Ott éltek velük még Sapriec angyalai. A két legfőbb: Uranicus és Melphegor

Metallicöst elöntötte az irigység. Megvárta éj elérkeztét, hogy Sapriec és felesége nyugovóra térjen. Odalopódzott hozzájuk, acélkarjából formált késsel vágta el a főisten torkát, majd önnön testéből formált kalitkába zárta a tiltakozó, sikoltozó Celestiát. Metallicös még az éj leple alatt eltűnt Potomacról.

A reggel elérkeztével, mikor Sapriec angyalai meglátták uruk bukását borzalmas bánat uralkodott el rajtuk. Mindannyian végeztek magukkal, mert mesterük léte nélkül az övéké már értelmetlenné vált.

Metallicös otthagyta Potomacot, isten s éltető ének nélkül. Keresztülszelte az űr sötétjét és visszatért a saját csillagához.

Kiválasztott egyet a Zeios körül keringő puszta sziklagömbök közül s hatalmas öklével repedéseket ütött a felszínén... egy ilyen hatalmas repedésen szállt alá a bolygó magjába a testébe zárt Celestiával s kényszerítette őt, hogy énekeljen hosszú, végeérhetetlen eonokon át. A Metallicös fémtestében zengő gyönyörű ének a bolygómaghoz vezető repedéseken át a felszínre szivárgott s szárba szökkent az élet Voräthrum világában.
This message was last edited by the GM at 13:29, Mon 15 Aug 2011.

Mitológia - A Hatalmasok kora

Voräthrum szép lassan benépesült, először csak állatokkal, de évezredek alatt ez első intelligens élet is szárba szökkent a virágokat fialó sziklán. Gigászok lakták akkoriban a gyönyörű világot. Titánok kultúrája fiallott életet, sárkányok és más hatalmas lények éltek együtt. Békés idők voltak. Metallicös elfeledetten, csendesen álmodott a bolygó szívében, a testébe zárt Celestia pedig csak énekelt és énekelt végeérhetetlenül.

A hatalmasok települései főként Voräthrum repedései mentén alakultak: az óceánok mélyén, vulkánoknál, hatalmas kanyonokban, kőzetlemezek találkozásánál, ahol a legjobban érezhető volt Celestia éneke. Bár a szférákon túli hangját nem hallotta mindenki, de az éltető jelenléte folyamatosan érezhető volt.

Akadtak azonban különleges Titánok, olyanok akik hallották a dalt, fülükben zengett. Ők lettek az első zenészek. Hangszert ragadva a csak ő álltaluk hallható zenét továbbították társaiknak. Mindenki megismerhette a zene csodáját.

A Titánok városai közt dúltak háborúk, harcban álltak a hatalmas sárkánygyíkokkal és egymással is. A háborúkat hatalmas kardokkal, csatabárdokkal s öklükkel vívták, de Voräthrum történelmében még ez volt a legbékésebb időszak.

Birtokolták a villámokat, a tűz pusztító és teremtő hatalmát és a föld erejét. A vulkánok magmája a bolygó szívében alvó Metallicös testének esszenciáját hozta a felszínre, amelyből a Titánok acélhúrokat fontak. Celestia énekétől burjánzó fákból faragtak gitárokat, a sivatagok szikláit sikoltó hegyekké formálták s az ég villámaival keltették életre hangszereiket. Kontinensek zengtek a dübörgő ritmusoktól és a villámgyors szólóktol. Sárkányok táncoltak a tüzes vihartól fortyogó fellegek közt, ahogy ég és föld megismerte a Metál hatalmát.

Mitológia - A Metál kora

Teltek múltak az évezredek és a Titánok lassan már nem fegyverekkel rendezték nézeteltéréseiket, hanem hangszerekkel. Dobjaikkal s gitárjaikkal képesek voltak hegyeket mozgatni, befolyásolni az időjárást, megnyugtatni népjüket s más csodákat véghezvinni. Lassan megidomították a sárkányokat, kimérákat, hidrákat és más szörnyetegeket s békességben éltek velük együtt.

A Titánok rájöttek, hogy hangszereikkel még teremteni is képesek. Rengeteget kísérleteztek s ekkor hoztak létre különböző fajokat. Első közt voltak az elfek. Úgy tartják, hogy eme kecses teremtmények egy gyönyörű szép, hosszú éveken át tartó, epikus gitárszóló eredményei. Ezért lettek ők ily emelkedettek s hosszú életűek. Az orkok állítólag egy brutális, hegyeket is megmozgató dobszólónak hála jöttek a világra. Sok faj látta meg még ekkor a napvilágot, köztük az ember is.

A fajok békében éltek egymással s egyesültek a rock és metál szellemében. Habár mindegyik kicsit máshogy látta az életet s a zenét is, jelentősebb háborúk vagy katasztrófák szerencsére nem történtek közöttük.

De ahogy történni szokott, nem sokáig mentek ilyen békésen a dolgok.

Sapriec újjáéledt a Mec Po Aries csúcsán, de Celestia hangjának hiányában, csak árnyéka volt régi önmagának. Egy élőholt isten, egy akasztott uralkodó... a torkán vágott sebből végeérhetetlen dühe csöpögött a földre mindenhol, ahová lépett, vértől fortyogó tengereket és savtól sziszegő óceánokat hozva létre.

Sapriec-el régi angyalai is új, borzalmas életre keltek. Uranicus is eltorzult akárcsak ura s hűen követte őt mindenhova. Melphegor elborzadva éledt új létre s ahogy végignézett magukon megtagadta amit látott. Megtagadta magát, megtagadta az urát, így Sapriec dühében a pokolba taszította őt örökre arra kárhoztatva, hogy az eltorzult isten újonnan születő démonhordáit pátyolgassa időtlen időkig.

Sapriec dühe még hatalmasabbra emelkedett, ahogy körbepillantott Potomacon. A valaha gyönyörű, virágzó világ már csak egy haldokló kultúra martaléka volt. Megmaradt lakosai minden eszközt megragadtak, hogy mentsék fajukat, hisz nem volt se hitük, se éltető dallamuk.

Haragjában Sapriec a csillagok közé vetette magát s angyalaival keresni, kutatni kezdte a végtelen világűrt, míg rá nem lelt Voräthrumra. Elképedve ismert rá a Celestia éneke által felvirágoztatott életre s végtelen dühében földre szállt... és pusztítani kezdett. Mészárolni kezdte a gigászokat a sárkányokat s mindenkit aki útjába került. Tekintetével kövé változtatta az óriásokat, karjának csapásaival szelte le végtagjaikat, fekete, rothadó fogú szájával falta fel őket. Szerencsére az emberek és hasonló fajok elég aprók voltak, hogy elbújjanak s elkerülhessék a vérengző isten haragját.

Metallicös felébredt az iszonyatos pusztításra s testében a rabul ejtett Celestiával a felszínre emelkedett. Nem csak a Tüzes Acélistenség, de Celestia arcán is borzalommal vegyes döbbenet jelent meg, ahogy meglátták a szörnyű életre kelt élőholt istent és angyalait. Sapriecnek nem csak a teste torzult el, de a szelleme is. Celestia könnyekkel a szemében kérlelte, hogy hagyja abba az értelmetlen pusztítást, de Sapriecet ez nem érdekelte.

A két főisten brutális harcba kezdett egymással. Csapásaik hatására felszakadt az ég és a föld, vulkánok törtek ki és szökőárak pusztítottak. A Titánok mind egy szálig kipusztultak, a Sárkányok megtizedelődtek s a fiatal fajokból is csak maréknyi csoportok maradtak... iszonyatos világvége köszöntött az egész bolygóra. A harc kiegyenlített volt... Sapriec nem bírt Metallicös erejével, fegyverének acéljával s tüzével, az Acélisten viszont nem volt képes elpusztítani az élőholt Sapriecet. Hegyek szakadtak ketté s óceánok hagyták el a medrüket. Celestia szeméből csak ömlöttek a könnyek s végül úgy döntött véget vet ennek az egésznek.

Nagy levegőt vett s élete legtisztább s leghangosabb énekhangját csendítette meg ezüst torkából. A távoli űrben csillagok húnytak utolsót s bolygók roppantak össze. Metallicös darabokra szakadt, fém teste szerteszét záporozott egész Voräthrumon, ahol lávapatakokba s vulkánokba zuhant megolvadt és visszatért a föld magjába. Testének tüze az egekbe emelkedett és megült a fellegekben.

Sapriec teste szétrobbant egykori feleségének hangjától. Vére az óceánokba ömlött, szelleme pedig menedéket keresett a föld mélyén. Angyalai vele együtt buktak el a semmibe. Úgy tartják, hogy Sapriec azóta is ott gubbaszt, örökre a Metallicös által teremtett szikla börtönébe zárva s várja a lehetőséget, hogy újra alakot öltsön.

Néha sötét idők borulnak a világra, mikor az óceánok savvá s vérré válnak, csonthegyek emelkednek ki belőlük ahogy Sapriec felébred a fellegek pedig tüzet záporoznak magukból, ahogy Metallicös újra felveszi örök ellenségével a végeérhetetlen harcot...

Celestia torka felszakadt az utolsó hangtól s énekhangja kristályok formájában szóródott szét Voräthrumon. Azt mondják, hogy aki talál egyet eme ritka kövekből a föld mélyében, az megáldatik az ősi Celestia minden tehetségével.
A lány az egekbe emelkedett, s fényes csillagként, immár némán figyeli Voräthrumot. Ha a két főisten újabb harcba akarna bonyolódni, ő az általuk okozott sötétséget átható csillagfénnyel oszlatja el.

Ezt az iszonyatos katasztrófát Voräthrumon úgy nevezik a történészek, hogy: a Metalokalipszis.
This message was last edited by the GM at 13:30, Mon 15 Aug 2011.

Mitológia - Az Öreg Istenek születésének Kora

Az Árnyak Nővérei Konklávé születése I.

A Metalokalipszis után sötét korszak borult a világra. Potomac népéhez hasonlatos sorsra jut Voräthrum is, ha Celestia hangjának szilánkjai a föld mélyéről nem sugároznak némi életet a bolygónak.
A megmaradt fajok kűzdöttek a túlélésért, jóformán semmit sem tudva a környező világról. Elkezdték lassan újra elfoglalni és benépesíteni a földeket, amelyeket immár a Titánokból maradt gigászi szobormaradványok pettyeztek itt-ott. Az ősi világ mementói.

Egyesek még homályosan az emlékezetükben hordták Celestiát és a csillag kultusza született meg legelőször, melynek gyönyörű papnői a Csillagistennő segedelmével, csilingelő énekükkel gyógyították a sebesülteket, betegeket s bajba jutottakat. Náluk bárki védelemre s megértésre találhatott. A fájó lelket csillagfényből szőtt húrú hárfa dallamával és gyönyörű szirénénekükkel enyhítették.

Azonban Celestia asztrális apoteózisának hála rokonokra tett szert az égitestek között. Voräthrum egyetlen ezüstösen világító holdja kinyitotta a szemét, ahogy Celestia fényét kezdte ontani a világra. Lilieth ébredt ott fel, ki Celestiának immár a nővére volt. Mondhatni a rosszabbik fele. Rossz szemmel nézte, ahogy újdonsült kishúga még ha oly elfelejtett s közvetett módon is, de kiterjeszti hatalmát az Ő világára.

Lilieth leereszkedett a felszínre és rosszindulattal teli, kéjes vággyal nézett körül a halandók közt. Eonokon át, mióta Metallicös megteremtette rideg, hideg fényt árasztó testét csupán mély álomba zuhanva keringett a viharos sorsú világ körül. De most felébredt és kíváncsi volt... Azt mondják, mikor Lilieth megérintett egy embert, annak bőre elfehéredett, tekintete sötétté vált, szemei köré sötét karikák szöktek. Hajuk gyakran hófehérré, éjfeketévé vagy lángvörössé vált. Valami ellenálhatatlan szépség költözött a vonásaikba, amely egyben volt vonzó s groteszk. Az így ujjászülető lényeket Lilieth a Sötétség Gyermekei-nek nevezte el.

Lilieth nem fukarkodott az érintéssel, végeérhetetlenül s perverzen bujálkodott férfiakkal s nőkkel egyaránt, kiélvezve az isteni hús minden örömét. Hosszú fekete körmeivel mély, véres barázdákat vájt a halandok testébe; hegyes fogaival harapta, kígyószerű nyelvével cirógatta őket...
This message was last edited by the GM at 06:57, Mon 15 Aug 2011.

Metallicös leszármazottjainak születése I.

Metallicös esszenciája nem tűnt el véglegesen. Korokon átívelve éreztette hatását, bugyborékoló lángvérével a föld magjában s a haragos vulkánokban, szétszort fémteste mindenütt megtalálható volt Voräthrum világán. Metallicös eltűnt a történelem színpadáról, jelenléte mégis örökké érezhető lesz.

Valahol a Föld mélyében, gigászi barlangokban, ahol az utolsó, elfeledett Titánok kovácsolják végeérhetetlen korokon keresztül fegyvereiket s a sorsot magát, hogy talán újra felvirágoztathassák Voräthrumot; ott született Metallicös lángoló véréből egy új, fiatalabb isten: Flammo. Ő tüzes volt és tettrekész, lángoló nyomot hagyva maga után száguldozott a földmélyi barlangokban és repedésekben, amelyeket évezredekkel azelött Matellicös súlyos öklének a csapása repesztett egészen a bolygó magjáig. Flammo imádta a száguldást és a forróságot.

Flammo első imádói a barlanglakó vadak voltak, akik a fényt és melegséget adó tüzet a barlangok hideg és sötét mélyén egyre többre tartották.

Metallcös fémtestéből egy új istennő formálódott. Karcsú volt és kemény, akár az Acélisten maga. Teste gyönyörűen, krómosan csillogott, léptei mély nyomokat hagytak a sivatagokban és hatalmas hegyeket döntöttek le. Ő volt Steelia az Acélistennő.

Steelia hívei megjelentek széles körben a túlélésért kűzdő törzsekben. Ő tanította meg gyermekeit a fémmegmunkálásra, kovácsmesterségre és általánosságban arra, hogy a világban oly gazdagon fellelhető fémet hogyan találják s munkálják meg.
This message was last edited by the GM at 07:23, Mon 15 Aug 2011.

Sapriec vérének felemelkedése

Voräthrumon vannak idők, mikor a Sapriec és Matellicös közötti csata emlékét újra éli a világ. Ilyenkor savval és vérrel bugyborékolnak föl a tengerek és óceánok. Koponya és csontszigetek s hegyek emelkednek, a bukott Titánok szellemei szabadon törnek a világra. Sötétté válik az ég, tűz hullik alá a fellegekből s borzalmas katasztrófák történnek.

Néhány száz évenként, teljesen megjósolhatatlanul történnek ilyen események. Ezeket rendszerint tömeges őrjöngés, fosztogatás, vandalizmus, háborúk követik. Sötét Időknek hívják ezeket, ez a káosz és megjósolhatatlan jövő kora. Előfordult már, hogy csak napokra vált sötétre az ég, de volt már, hogy hónapokra vagy hosszú-hosszú évekre borult be Voräthrum ege. Egyben ilyenkor történnek a legsorsfordítóbb események.

A korai időkben még gyakorta ébredt fel a két isten szelleme, hogy összecsapjon. Egy alkalommal kétszáz éven keresztül tartott a párbaj s ekkor Sapriec óceánnyi véréből mászott elő utódja. A bukott angyal újjáéledt.

Uranicus vöröslő démoni testéről csorgott Sapriec vére, ahogy kimászott a tengerekből. Fekete karmait emelte az ég felé. Masszív, tülkös kecske fejének szemeiben pokoltűz lángolt, szájában hegyes fogak tűntek fel ahogy üvöltött az ég felé. Vaskos, tüskés farka izgatottan csapkodott, ahogy megérezte a vérontás eljövetelét.

Testvére Melphegor még mindig, évezredek óta a pokol mélyén sínylődött. A Mélység Ura volt a Bukott Angyal. Uranicus parancsára Melphegor készségg vezette hadba démoni seregét a halandók ezreit mészárolni.

Vég nélkül írtották a halandókat s a pokol duzzadni kezdett a megszámlálhatatlan lélektől. Uranicus felemelt egyet a halandók közül, akit jobb kezévé tett. Ő volt Mortis. A hideg, lélektelen angyal őrizte a pokol kapuit és kísérte az új halottakat az újonnan rendszerezett pokol megfelelő bugyraiba. Mortis nem volt kifejezetten jó vagy gonosz, ő csak a dolgát végezte. Csak azt vitte az alvilágba aki kijelöltetett, senki mást.

Eltelt a kétszáz év borzalom s mivel a természet erői nem tették lehetővé már, hogy a démoni hadak a felszinen tartózkodjanak, Uranicus és hívei visszahúzódtak az alvilágba. Onnan lesve s örökkön figyelve...
This message was last edited by the GM at 13:32, Mon 15 Aug 2011.

Északi Istenek megjelenése

A Metalokalipszis idejében a Titánok teljes faja pusztult el, de azért mielött mindannyian odavesztek volna, Metallicös utolsó erejével még megmenekített néhányat közülök.
Ők lettek az utolsó Titánok.

Néhányan közülük a föld vagy az óceánok mélyére süllyedtek és eonokon át tartó álomba zuhantak, hogy megvárják míg eljön az ő idejük.

Az egyik legerősebb Ragnarock, azonban északra vándorolt és a hegyek, gleccserek rejtekében húzta meg magát egy új kor eljöveteléig. Az itt élő emberek és törpék törzsei istenként tekintettek rá és tisztelni kezdték, ő pedig tanítgatta, okította újonnan kelt híveit.
Ragnarock erőskezű vezető volt és bölcs Titán. Az északi népek virágozni kezdtek az ő vezetésével.

Évek teltek és múltak, Ragnarock pedig minden éjjel az Északi Féltek legszebb és legfényesebb csillagát bámulta. Egészen megbabonázta őt annak a fényessége. Szerelemre gyúlt iránta és dalokat költött neki, amelyeket jégből formált gitárján adott elő a végtelen égnek. A világ ekkor ismerte meg újra a Metál Kora óta elfeledett zenét. A kemény dallamok formálták a törpéket és nomád embereket, kitartóak és szívósak lettek.

S még valami történt. Hallva Ragnarock csodálatos zenéjét, a csillag alászállt s testet öltött egy gyönyörű Titán nő alakjában. Ő volt Larna. Szerelemre gyúltak egymás iránt s férj és feleség lettek. Négy gyermeket hoztak a világra: Zhärr-t, aki a villámok, indulatos tenger és viharos idő atyja lett, Nyma-t aki a szerelem hozója, anyák védelmezője és otthon melegének csiholó anyjává vállt, Beldär-t, ki a háborúk, fegyverek és győzelem pártfogója és kicsi Lanä-t, aki a jó élet, napsütés s meleg hozójává vállt.

Északon lassan eltűnt a fagy és hó, a vidék meleggé, napfényesség és termékennyé vállt.

Ők segítették népüket és egyre nagyobb területet sikerült benépesíteniük északon. Ám a Titánok ténykedése, dübörgő lépteik és testük hegynyi mérete felkeltett egy nyugvó bestiát, aki már a Metalokalipszis óta búvott meg a hegyek gyomrában. Ő volt Neeshal a sárkány.

Neeshal rárontott a titánokra és Ragnarock borzalmas csatába kezdett vele. Bírkóztak, kűzdöttek és harcoknak hála kicsépkéződött a tengerpart, gleccserfolyamok indultak meg a völgyekbe... de mielött Ragnarock végső csapást mérhetett volna Neesha-ra, a sárkány elpusztította az egyik gyermeket: Lanä-t. Az ifjú leány halálával újra jégbe és fagyba borult észak, Ragnarock pedig üvöltött dühében, minek hatására villámokkal teli felhőkkel telt meg az ég. Végzett Neesha-val, testét pedig a tengerekbe vetette. Úgy tartják, hogy testéből ezer és ezer tengeri kígyó született és népesítette be az északi tengereket, közel hajózhatatlanná téve azokat.

Ragnarock belátta a hibáját, belátta, hogy ők a Titánok nem avatkozhatnak már az ifjú fajok dolgába, mert csak vészt hoznak rájuk. Így gyászoló feleségével s megmaradt gyermekeivel az egekig nyúló Välnar hegy tetejére költöztek magukra hagyva a parányokat örökre...
This message was last edited by the GM at 11:41, Tue 16 Aug 2011.

Elízia gyermekei

Az Északi, hatalmas erdőségekben született egy istennő az erdők életet adó táptalajából: Elízia. Ő volt az erdő maga, a termékenység a hulló eső és a fúvó szellő. Lanton játszott és gyönyörű lantjátékának hála termékeny méhéből születtek gyermekei:
Koriiplani, Angus és Sainrith.

Koriiplani egy gyönyörű arcú és testű férfi volt, hosszú szőke lobonccal, akinek a tökéletességére testvérei irigyen tekintettek föl. Ő sugározta magából a fényességet és a szépséget, ő volt Elízia gyönyörűségének megtestesítője.

Angus, Elízia természethez közeli voltál testesítette meg. Mindig mezitelenül járt, de teste furcsa volt, formátlan, hátából és karjaiból ágak és gyökerek nőttek ki s ha úgy tartotta kedve, bármikor fává tudott változni. Fejéből szarvas agancsok meredeztek, lábak helyett patákkal tapodta a földet.

Sainrith kicsi volt, szőrös és görnyedt. Leginkább egy két lábon járó kecskére emlékeztetett, és mindig valami csínyben vagy fondorlatban járt, de mégis úgy tartják, hogy jó szívű volt és ha épp úgy tartotta kedve, akkor bárkit képes volt meggyógyítani akár még halálos sérüléséből is.

Őket vették körbe az elfek és az erdők más teremtményei s idővel az isteneikké váltak. Elízia gyermekei bár néha kissebb-nagyobb testvérviszályba keveredtek, mindig nagyon szorosan kötődtek egymáshoz, hiszen a család számukra elengedhetetlenül fontos volt, anyjukat pedig mindennél jobban szerették, becsülték és tisztelték.

Így meleg és biztonságos otthont nyújtottak híveiknek az északi erdőségekben.

Mitológia - A Vér Hajnala

Évszázadok teltek el, a növekvő társadalmak és csoportosulások városokat alakítottak ki és virágozni kezdtek a kialakult hitek. Feltehetőleg kisebb-nagyobb összeütközések és háborúk is alakultak ki ekkoriban, de semmi olyan jelentős, amelyekről pontos történelmi tények maradtak volna meg a Vér Hajnalának nevezett esemény utánra.

Az kontinenset fedő Északi Erdőségekben nem csak Elízia gyermekei s azoknak a követői laktak ugyanis, hanem sötét népek is. Az erdőknek azon részén, ahol mindig sötétség honolt s sűrű köd fedte a tájat, a napot mindig sötét fellegek takarták el, vad törzsek kezdtek megjelenni. Senki nem tudja pontosan honnan kerültek ide, egyesek úgy tartják, hogy Lilieth követői közül, a Sötétség Gyermekeinek egy része kiszakadt és felvándorolt északra, ahol nyugodalmas, hideg rejteket találtak az Északi Erdőségek fái között. A természet közelsége azonban elvadította őket, a vér és a sötétség felé fordultak.

Uranicos a pokol mélyéről látta ezeket az embereket és mosolygott, tudta, hogy hívekre lelt. Egy alkalommal feljött az infernó mélyéről s megmutatta nekik a hatalmát. Ők azonnal behódoltak a hatalmas démonnak és a követői lettek. Szektákat alakítottak, totemeket emeltek és véres szertartások keretében áldoztak vadat, kecskét Uranicosnak, Melphegornak, Mortisnak és a pokol többi urának. Minden csepp kifolyatott vérrel csak táplálták és táplálták a hatalmukat.

Megannyi szekta alakult szerte az Északi Erdőségekben és Elízia gyermekei is gyakorta kerültek velük összetűzésbe. Nem állhatták, hogy azok a természet lényeit oly kegyetlenül mészárolják perverz szertartásaikhoz, ezért kegyetlenül írtották őket. Úgy tartják Elízia gyermekei és Sepriac démonai csendes harcot vívtak ott északon...

Az elfekkel s gyakorta egymással is vad harcot vívó szekták közül kiemelkedett egy férfi: ő volt Zhagrath.
Erős személyiség volt, brutális harcos, igazi sötét hős, aki a véres mészárlások közepette állt népe élére, egyesítve a belviszálykodó szektákat és irányította őket Elízia gyermekei ellen.

Zhagrath egy látnok volt: egy világot látott, ahol minden ember sötétségbe burkolódzik, fekete s fehér arcfestésével nyilvánítja ki hűségét Zhagrathnak és Sepriac démonainak, ahol a vérivás mindennapos, ahol mindenki brutális szegecses, tüskés ruhákat hord és hosszú fekete hajat. Ahol felemelkednek az ilyen emberek és sziklák tetején tornyosuló fekete kastélyban élnek, uralkodva a gyengébbek felett, a rohanó fellegeknek játszva vad, darálós ritmusaikat s fülrepesztő, kétségbeejtő riffjeiket. Ahol a világot köd és sötétség fedi és patakokban folyik a vér...
Ekkoriban épült megannyi rettenetes kastély arrafelé, amelyek ma már csak mementói ennek a sötét kornak.

Sötét Idők jöttek Voräthrumra újra s Zhagrath tudta, hogy lépnie kell. Híveivel egy minden eddiginél hatalmasabb, elképzelhetetlen rituálét hajtottak végre a Sanomar hegy tetején. A legenda úgy tartja, hogy annyi áldozatot mutattak be ott, hogy az egész hegység lejtőit vöröslő vérzuhatagok borították... sötét fellegek gyűltek és Uranicos a világra lépett démonhadseregével... eljött a Vér Hajnala.

A Háború gyorsan hasított keresztül a kontinensen, igazi holokausztot hagyva maga után. Úgy tartják az istenek maguk léptek az anyagi síkra, hogy szembeszálljanak Sepriac démonaival.
Celestia csak távolról a magasból szemlélte a harcokat s álmokat súgott hívei fülébe, hogy bújjanak el a veszedelemtől. Lilieth büszkén küldte harcba a Sötétség Gyermekeit. Flammo előbújt a föld alól s lángokat lehelve emésztette fel a démonokat. Steelia a földet fedő fémből állt össze harci alakjába, hogy vassal s acéllal végezzen az ellennel miközben hívei vad harci lázban adták ki minden haragjukat.

A legenda szerint a harc zajai még a Välnar csúcsára is felhallatszott így Ragnarock is harcba szállt, villámokkal sújtotta Uranicus seregét, a törpék s az északi népek vad rohamai pedig szinte megállíthatatlanok voltak.
A tengerekből ezer és ezer sárkánygyík emelkedett ki, akik Neeshal szellemének parancsára szálltak hadba.

Elízia gyermekei és a büszke erdőlakók is keményen kűzdöttek.
This message was last edited by the GM at 15:18, Tue 06 Sept 2011.

Mitológia - A Fiatal Istenek Születésének kora

A Lázadó Hármas születése

Mindenki harcba szállt a világot fenyegető veszély ellen. Mindenki, egyedül Celestia nem. Ő csak szemlélte és szemlélte a végtelen pusztítást. Látta, hogy Sepriac démonai egyedül amiatt erősek, mert Zhagrath népe élteti őket vérrel, háborúval és hittel.

Celestia leereszkedett a vértől zubogó világba. Leereszkedett és a mészárlás közepéről rántotta ki Zhagrath-ot. A férfi értetlenül pislogott, ahogy hirtelen megmerevedett körülötte a világ, megállt az idő s elötte állt a Csillagistennő.

- Nézz körbe Zhagrath! - mondta neki szomorúan tekintete csillogásával, mivel néma volt. - Ezt akartad? Erről álmodtál? Ezt láttad a vízióidban? Híveidnek, népednek s az egész világnak a pusztulását? Sötét Szépségről álmodtál de nem erről... ez csak káosz, vérszomj és pusztulás!

Zhagrath szeme kinyílt és látott... értette miről beszélt Celestia pillantása.
Ahogy visszazökkent az időbe már tudta, hogy hibázott... tudta, hogy nem szabadott volna lepaktálnia Sepriac démonaival.
Próbálta híveit jobb belátásra téríteni, próbálta lebeszélni arról, hogy folytassák amit elkezdtek, de nem ment. Túlságosan elfogta őket a vérszomj, a lázadás, a düh és a lelkükben dúló ellentmondás.

Útra kélt... felmászott a kontineset kettészelő hatalmas hegység legmagasabb csúcsára. Mikor felért oda látta az egész vérbe fúlt világot. Felemelte csillogó gitárját és játszott... úgy játszott mint még soha...

Szólója megrengette a hegyeket és völgyeket s maga a csoda kélt életre. Gitárja elkezdett kiszívni minden lázadást, figyelemfelkeltési vágyat, a szív ellentmondásait... a gitár csak gyűjtötte magába az energiát s a hívek tömegestül estek áldozatul a csupasz vérszomjnak ami bennük maradt, harci vágy híján nem tudván mit kezdjenek vele. Az energia csak gyűlt és gyűlt... de a gitár nem volt képes eltárolni mindent. Végül hatalmas robbanásban semmisült meg, ami a világot ketté szelő hegygerincen egy hatalmas krátert képezett és Zhagrathot örökre megsemmisített...

A háború hamar véget ért, Zhaghar hívei újra csoportokra bomlottak, egy részük visszatért az Északi Erdőségekbe, míg mások szétszóródtak a kontinensen. Hívek híján a démonsereg is kénytelen volt visszatérni a pokolba...

A felszabaduló energiából amely a gitárban rejlett, született azonban három gigászi isten. Ők hárman voltak: Torz Nővér, Csók és Fekete Szombat.

Torz Növér vad volt és kiszámíthatatlan, mindíg valami figyelemfelkeltőt és elfogadhatatlant csinált, ami miatt a többi isten gyakorta nézett ferde szemmel rá. Képtelen volt megmaradni egy helyen, megtenni amit bárkinek is megígért. Vad volt, csínytalan és virgonc.

Csók sokkal szenvedélyesebb volt. Legfőbb ismérve az volt, hogy mennyire nárcisztikus, gyakorta szerette sminkelni arcát vagy új, szokatlan frizurát csinálni magának. Ő megfontoltabb volt nővérénél, de az igát és a szokásokat mindig lerázta magáról, hogy újakat állítson fel.

Fekete Szombat kemény volt és flegmatikus. Bárki arcába köpött akinek a képe nem tetszett neki és szókimondóan megmondta a véleményét. Kizárólag a pillanatnak élt gondtalanul, lazán és boldogan.
This message was last edited by the GM at 21:25, Mon 24 Oct 2011.

Az Árnyak Nővérei Konklávé születése II.

A háború után Lilieth összegyűjtötte népének a maradékát és a kontinenset kettéválasztó hegység nyugati lábaihoz vonult a tengerpartra, ahol megalapították saját városukat: Nephoweent.
Lilieth hívei rendkívül buzgóak voltak, magas, sötét katedrálisokat emeltek istennőjüknek és városuk hamar virágzásba kezdett. Hihetetlen gyorsan fejlődtek. A kis faluból hamar macskaköves utcán, ködös sikátorok, düledező sötét, ablakszemekkel pislogó házak lettek. Nephoween utcáin mindig kóborló macskákat és reppenő denevéreket látni a holdfényben úgy tartják. Egyes épületek olyan furcsa szögben épültek, hogy szinte fel sem lehet mérni ép ésszel, hogyan képesek ellátni funkciójukat.

Lilieth igazi istenkirálynő lett itt, híveit érintésével egyre inkább megáldotta de végül beleúnt a végtelen orgiákba s hedonizálásba. Kiemelt egy férfit hívei közül: ő volt Draconis. Maga mellé emelte s Draconis lett Nephoween királya. Boldogan irányították népüket s Lilieth lassan szerelembe esett kedvese iránt.

Celestia végignézte már ahogy Lilieth ellopja híveit, ahogy megfertőzi őket torzító érintésével s most kénytelen volt látni, ahogy háborúba vezette őket s ezren és ezren haltak meg. Celestia könnyezett ezek láttán, gyászolta valaha volt híveit. Könnyei az északi sarkkör jege s fagya közé zuhant és a fagyott könnyekből egy új istennő kelt életre: Glacia.

Glacia fagyból szűtt szoknyát s jégfűzőt viselt hideg testén. Arca rideg gyönyörűség volt, haja hófehér. Felemelkedett nővéréhez és próbálta nyugtatni zokogó testvérét, de érintése fagyos volt nem meleg. Celestia végül elmondta neki, hogy mi nyomja a lelkét s Glacia úgy döntött bosszút áll.

Leereszkedett Voräthrumra s elment Nephoween városába, ahol felkereste Draconist, mikor a férfi éppen egyedül volt. Beszélgetésbe elegyedett vele és hamar szembesítette a ténnyel, hogy sosem fog felérni halhatatlan szerelméhez, hisz ő nem más csupán egy kérészéletű halandó. Draconis nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ő valaha elhagyja ezt a világot és Lilieth majd keres valaki mást... de Glacia javasolt egy jobb lehetőséget: megmutatta neki, hogyan válhat halhatatlanná.

Elvitte Draconist a Sanomar hegyre, oda ahol még mindig kráterekben, tavakban állt és föld alatti patakokban folyt azon szerencsétlenek vére, akiket Zhagrath áldozott fel, hogy elhozza a Vér Hajnalát. Glacia azt mondta, hogy a vér mágikus és ha Draconis iszik belőle, halhatatlan lesz.

Így is történt és Glacia nem hazudott. A pokoli energiáktól Draconis egy vérszomjas élőholt szörnyeteggé változott, aki az öröklétig képes volt életben tartani magát halandók vérén élősködve. Megszületett a legelső vámpír. Glacia átverte a férfit és nevetve szállt el messze, vissza a sarkörre, születésének helyére...

Draconis megtörve, magát borzalmas szörnyetegnek látva utazott vissza Nephoweenba, de kerülte Liliethet, bújdokolt a sötétben, nem akarta, hogy kedvese így lássa. Lilieth megtudta nővérei tettét és éktelen haragra gerjedt, önmagát marcangolva, dühödt könnyeket ejtve költözött a föld mélyébe s azt mondják, azóta soha nem jött elő...
This message was last edited by the GM at 15:15, Tue 06 Sept 2011.

Metallicös leszármazottainak születése II.

A háború után néhány isten felhagyott a remeteléttel. Ragnarock, a tengeri kígyók, Elízia gyermekei ugyan visszatértek otthonukba de Metallicös leszármazottai kíváncsi érdeklődéssel néztek a három újszülött istenre. Tetszettek nekik... Flammonak tetszett az a vadság amellyel viseltettek a világ s a világegyetem dolgai iránt, a tűz és a hév... Steelia pedig a keménységet és tagadást találta vonzónak bennük...

Sok időt töltöttek együtt ők öten, jó ideig nem is foglalkozván híveikkel, csupán nyakló nélkül vedelve a föld mélyén talált édes nektárt, amely elbódította érzékeiket. Flammo örömére együtt száguldoztak a csillagok között, a hegységeken és a földmélyi járatokban. Élvezték az isteni létet és sokszor bizony nem álltak ellen annak a csábításnak sem amit egymás iránt éreztek.

Ebben az időszakban sok kisisten született.
Az egyik legfontosabb volt Flammo és Steelia egyetlen közös gyermeke. Sok néven ismerték az elkövetkezendő évszázadokon át, de legismertebb neve Henrick Danielus volt. Flammo tüze és Steelia rideg keménysége keveredett benne. Ő tanította meg híveit Metallicös szent testéből pokoli gyors, csillogó járműveket építeni s ő mutatta meg népének, hogyan főzhetnek ízletes s tűzforró, égetett szeszes italokat, melyeket később whiskeynek neveztek el.

A Fiatal Istencsalád születése

Metallicös leszármazottai és a Lázadó Istencsalád között sok fiatal isten született. A teológusok legkedveltebb besorolása szerint ők külön Istencsaládot alkotnak. A legfontosabbak:

Gambaro: Torz Nővér és Flammo közös porontya. Gambaro tüzes volt és imádott játszani, főként szerencsejátékokat, sosem tudta levetkezni ezt a szenvedélyét. Egy alkalommal eljátszotta Steelia kisujját és az istennő végtelenharagjában száműzte őt közülök. Azt mondják Gambaro azóta Voräthrumot járja, rejtőzik és szerencsejátszik. Ki tudja melyik bárban milyen álcában fordul meg, hogy egy félrészeg rocker gatyáját is elnyerje kártyán?

Areania: Csók és Flammó lánya. Tüzes vágy hajtja a testét ennek a gyönyörű, mindig fiatal istennőnek. Úgy mondják, hogy tőle származik maga a csábítás és minden fortély, amelyet forró éjszakákon szokás bevetni. Önszántából hagyta el a mennyeket és költözött Voräthrumra, hogy követhesse lángoló ösztöneit. Sok erkölcstelen férfi, aki csak a világot járja és hölgyek kalandjait keresi, védekezett már úgy, hogy ő csak Areania szerelmét keresi. Azt mondják

Wäreghis: Steelia és Fekete Szombat fia. Háború isten, népét harcra tanítja, de nem mértéktelen és értelmetlen öldöklésre, hanem tiszta és becsületes virtusra. Egyben páncél és fegyverkovácsolás tudását is adja a népének. Henrick Danielus gyakorta verseng vele, hogy ki képes gyorsabb járművet készíteni, de Wäreghis által készített gépek mindig nehezek és inkább harcra, ostromra alkalmasak. Danielus ezért eddig mindig győzedelmeskedett. A lovagok gyakorta fohászkodnak hozzá.

Armagenos: Flammo és Fekete Szombat fia. Apokalipszis isten. A Totális Pusztulás és Újjáéledés örökös körforgásának a megtestesítője; a pusztítás és teremtés eszközeit nyújtja át a halandóknak. Egyesek egy gonosz és bohó istennek tartják aki csak szórakozik a halandókkal és nevetve nézi, ahogy elpusztítják egymást, de sokkal valószínübb, hogy megfontolt isten, aki tesztek elé állítja híveit, hogy azok felismerhessék az örök körforgás fontosságát. A hite szerint Armagenos angyalai lovasok, akik képesek elhozni a világvégét.

Kaelan: Steelia és Csók lánya. Védőistennő. Szigorú, de kegyelmes ha szükséges. Hosszú, fehér, lepelszerű ruhában álló, egyenes hátú nőként szokták ábrázolni, hosszú szőke hajjal. Úgy tartják egyik kezében az igazságot, míg másikban a védelmező fényt tartja. Tudósok patrónus istennője is, mivel a tudást és annak megőrzését is támogatja. Nagyon közkedvelt istennő.
This message was last edited by the GM at 19:45, Thu 08 Sept 2011.

A Mindenek anathémája: Noulo

Nem tudni, hogy Noulo pontosan mikor született a világra. Egyesek úgy tartják, hogy mindig is létezett. Más nagyon képzett tudósok szerint, akik ismerik az ősi mitológiát: Celestia és Metallicös egyesülésekor született mint egy aféle ellenpólus, de természetéből fakadóan mindvégig a háttérben maradt. Egyes elméletek szerint pedig a legfiatalabb isten.

Minden esetre tény, hogy csak nagyon későn mutatta meg hatalmát.
Noulo a csend istene, ami Voräthrumon, ahol a zene az élet ez érthetetlenül hangzana, de aki elmerül Noulo hitében az rájön, hogy az élethez pont annyira szükség van rá, mint a meleghez a hideg, a fényhez a sötétség. Noulo mindenek ellentéte.

Soha egyetlen istennel sem lépett kapcsolatba és megjelenési formája sincs. A próbatermek hangszigeteléshez papjai gyakorta használják az ő rúnáit.