Re: Könyvidézetek, -kritikák, -beszámolók, -ajánlások
BePe nagyon elúszott ezzel a dologgal, bemásolom ide a kritikámat. Ez a nyers, amúgy többször átdolgozott és véglegesnek szánt verzió [csak az lfg.hu-n nem ez fog megjelenni, mert BePe átszerkeszti]:
Prológus
Megbízhatatlan emlékezetem szerint nagyjából négy, de lehet már öt évvel ezelőtt beszélt először Viktor arról, hogy írna. Meglehet terve sokkal távolabbra nyúlik vissza a múltba, én ekkortájt szereztem tudomást a szándékáról. 2017. december 22-én vettem kézbe dédelgetett álmának gyümölcsét a megnyerő borítóval érkező első könyvét, mely az Integrálva címet kapta a keresztségben. Viktor az érdeklődők számára bepillantást engedett a készülő műbe az internetre feltöltött rövid kis részletek formájában. A teljes művet a kezemben tartva azonban még én is átéreztem a jelentőségét annak, hogy mit jelent ennyi év lemondása, tanulása, munkája. Első regényét olvasva úgy érzem az Integrálva alapján Bakti Viktor előtt egy sikeres írói pálya állhat. Bizsergető érzés kézben tartani a körülmények ismeretében e könyvet.
A szavak ereje
Magam nem tartozom a keményvonalas nyelvtannácik közé, bár aki ismer az tudja, hogy hajlamos vagyok észrevenni a helyesírási és elgépelési hibákat. Az Integrálva lektorát érheti kritika, bár nem szabad túlzásokba esni. Emitt-amott akadnak ugyan nagyon csúf hibák, véleményem szerint kicsit rosszindulatúnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt mondja e hibák miatt a mű élvezhetősége csorbul. Említés szintjén írni kell róla, mert ott vannak, kikerülhetetlenül. Ha más kritika is készül a regényről remélem abban nem ostorozzák az írót ezek miatt, ha mégis, legyen ellenpont ez a kritika.
Ami viszont némileg zavaró lehet – nekem az volt – a regényhez alkotott szavak használata. Gondolok itt a megacégek (Googlapple), technológiák (Googlapple kiberszem: iEye), politikai társulások (TitokJog) és egyes politikai fogalmak neveire. Az már régóta nagyjából bejáratott, hogy egy kiberpunk történetben hozzávetőlegesen milyen műszavakkal találkozhat az olvasó. Jelen regény esetében maximálisan támogatom a szándékot, hogy az ismert sablonok helyett a minél több saját fogalom megalkotása mellett tette le az író a voksát. Ennek hatalmas előnye, hogy még véletlenül sem támadhat az az érzése az olvasónak, hogy ez nem egy független – saját alkotású – világ, hanem egy már korábban megalkotott nagy egészhez készült spin-off vagy fanfiction. Mert az Integrálva bátran és nyíltan egy egyedi mű, mely a saját lábán próbál megállni, nem is akar hasonlítani semmihez [ha mégis, akkor a hasonlóság pusztán a véletlen műve]. Konkrét példákat nem kívánok említeni a zárójelbe tetteken kívül, mivel mindenkinek más az ízlése és befogadó képessége. Maradjunk annyiban, hogy egyes kifejezések valamiért bennem azt az érzést erősítették, hogy a magyar nyelv valahogy nagyon esetlenné és bukdácsolóvá válik, ha angol/amerikai kulturális közegre kitalált szavakat próbálunk honosítani. Magyarán ha angolra fordítottam jól is hangzott, stílusos is volt, egyszerűen csak magyarul nem működött…nekem. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy leírjam, maga a történet egy második polgárháború miatt darabokra hullott Észak-Amerikájában játszódik, konkrétan Philadelphiában és környékén. Abban is biztos vagyok, hogy egyesek számára ilyen gondolat fel sem fog merülni. Apró negatívum, hogy a dátumok viszonylag kevés kapaszkodót nyújtanak az olvasónak. Az évszámok az egyik szereplő [Delphoi] esetében sokat segítenek abban, hogy hová helyezzük az eseményeket, viszont a többiek mind 2066 Júliusában ragadtak. Nekem nagyon hiányzott, hogy megtudjuk mely napokon játszódnak az események. Akármennyire is erőltettem magam, máig nem tudom, hogy a NeuexWire körül zajló események 3-4 nap, vagy 2-3 hét alatt zajlottak e. Ilyen téren semmilyen kapaszkodót nem kapunk, az események csak nagyon lazán összekapcsolva követik egymást, az egyetlen közös pont mindössze annyi, hogy 2066 Júliusa a történet jelen ideje. Ez persze meglehet szándékos, olvasóként nekem jelen formájában kicsit feleslegesnek tűnt a dátumok feltüntetése. Érdekelne az író meglátása, hogy miért döntött úgy, hogy nem ad pontos időkoordinátákat az eseményeknek.
Ready nerdgasm one
Másik érdekessége a könyvnek, hogy tele van nerd” utalásokkal. Szemfülesek számos zenei, filmes vagy videojáték utalást találhatnak a művet olvasva. Néhány egyszerű példa, spoilermentesen természetesen.
Az egyik szereplő találkozik egy kazánnal aminek látszólag hatalmas fénylő, izzó szemei, méretes szája van melyből árad a pokoli hőség és a szereplő számára a gonoszság. Akinek erről nem a Reszkessetek Betörők jutnak eszébe, akkor halvány fogalmam sincs, hogy micsoda.
Szórakozóhelyen két DJ adja a talpalávalót, mindkettőn maszk (konkrétan TaskMask, ami kiterjesztett valóság segítségével ad nagyon pontos instrukciókat a használójának, gyakorlatilag lehetetlen elvéteni a munkafolyamatokat vele). Ha erről nem a Daft Punk ugrik be, megint ötletem sincs, hogy ugyan mi más lehet.
Valahol belsős poénnak érzem az egyik szereplő nevét egyszer tévesen Delphine-ként használják, s mivel az író egy Warhammer kalandomban játékosként szerepelt és a játékostársának a karakterét hívták így, bevallom nem tudtam elvonatkoztatni, magamra vettem. Kérem az írót hagyjon meg ebben a hitben, számomra megható pillanat volt ez.
Számos példa akad, például a legújabb azonosító chip amit a főgonosz” cég tervez a piacra dobni. Milyen verziószámú lehet egy olyan bőr alá épített azonosító chip, ami a használó gondolatait is a cégnek továbbítja? Ha a válaszod a 19.84 volt, akkor gratulálok, felírhatsz egy piros pontot. Ezzel a számmal sokkal jobban kifejezi milyen szándékok vezérlik a céget, mint több oldalnyi – felesleges – expozíció.
Van még itt Mad Max, Fallout, Deus Ex, Mátrix és még sokan mások. Ám ennél a pontnál megállnék, lévén a legtöbb ilyen kikacsintás, utalás, homage alig néhány kivételtől eltekintve fontos eseményhez kötődik és e kritikának nem célja lerántani a leplet a borító alatt rejtőző titkokról, fedezzék csak fel az olvasók maguknak!
A McGuffin ereje
Azért negatívumok is akadnak sajnos. Távolról sem szeretnék rossz képet festeni a regényről, egyszerűen szólva nem óhajtom véka alá rejteni azt a néhány kisebb-nagyobb negatívumot, amit amúgy is észrevesznek majd azok, akik elolvassák.
A legnagyobb hiba az, hogy a könyv tömve van McGuffinnal. Az Integrálva két fajtájából merít gyakran.
Eszközök/ismeretek birtoklása alapos indoklás, felépítés nélkül. Viszonylag gyakori az, hogy a szereplők olyan tárgyakat, és leginkább ismereteket birtokolnak, amik az addig róluk olvasottak alapján nem igazán alátámasztott, hogy ezt igazából miért tudják, egyáltalán miként szerezték meg pont ők, de ott van. Mozgatják a cselekményt persze, s nem feltétlenül lesz mindenki így vele, nekem bántották a szemem.
Szereplők tettei. Ez volt igazán az a McGuffin típus, ami a legjobban zavart. A szereplők nevei által jelzett fejezetekben szépen lassan megismerjük a jellemüket, félelmeiket, motivációikat, tehát a személyiségüket. Ehhez képest szemlátomást egyes döntéseik nem a sajátjaik voltak, hanem az íróé. Álljunk is itt meg egy pillanatra. Azzal tisztában van mindenki, aki regényt olvas, hogy minden szereplő minden döntése az íróé. Ámde van egy fontos tényező, ami a jó írók sajátossága, hogy a szereplők a döntéseik során nem térnek el attól a személyiségtől, amit az írótól kaptak. Az Integrálva szereplői viszont sajnálatosan gyakran döntenek úgy, hogy az addig megismert személyiségükhöz – szerintem – egyáltalán nem illik, attól súlyos mértékben eltér, ott az író döntött helyettük, hogy a történet haladhasson.
Spoilermentes példa következik. Halad a történet, a szereplők végre belevágnak az akcióba, amit oly régóta terveznek. Az egyik nézőpont karakter [Jarred] harcba keveredik egy mellékszereplővel majd minden komolyabb magyarázat, felépítés, indoklás nélkül ott terem egy barátja [McAlister] és kisegíti a harcban. Élek a lehetőséggel, hogy itt bizony elsiklott a figyelmem valami felett, pedig a jelenet érthetetlensége miatt több fejezetet visszalapoztam és megnéztem újra és újra miként épült fel az események láncolata, de McAlister sehogy sem illett a képbe. Mégis ott volt, döntésével mozgatta a cselekményt.
Másik példa – nem csak ez a kettő van, a terjedelem csökkentése érdekében írok csupán ennyit – Yolanda esete. Megpróbálják beszervezni egy titkos műveletbe. Éri egy szakmai kudarc és bár amúgy számlálhatatlanul sok lehetősége lenne tenni ellene, s úgy is ismerjük meg, mint a média világának szupersztárját akinek ez az élete, mégis a történet mozgatása érdekében minden magyarázat nélkül átáll a lázadók” pártjára.
Nem tudok leállni. Még írok egy kicsit erről. Amikor a hacker karakter feltör egy adatfolyamot a sok tízezer kibernetizált polgár közül az első – és egyetlen – próbálkozásával pont a médiasztár Yolandát találja meg. És ez azért McGuffin, mert ez a véletlen” kell ahhoz, hogy a történet később haladjon. Spoiler lenne megírnom miként. Szóval röviden összefoglalva ez a véletlen” inkább volt egy amúgy talán feloldhatatlan fejtörő kényelmes kikerülése. Nevezhetnénk logikai buktatónak is, de az véleményem szerint nem állja meg a helyét a fent leírt okok miatt.
Ha már a véletlenek szóba kerülnek. A regény vége felé közeledve már zavaró számú és jelentőségű véletlenek sorozatával szembesül az olvasó. Minden esemény aminek súlya van véletlenül” pont akkor történik amikor az egyik nézőpont karakter ott van. És a súlya van” nem szófordulat, legalább egy esetben pont ez a véletlen kell ahhoz, hogy a szereplő sikert érjen el. Zavaró? Egyeseknek. Logikus? Nem igazán, viszont ez régóta bevett sablon. Ami itt a hiba érzetét okozhatja az a tény, hogy első regény és még nem sikerült mindig kellően kifinomultan beleírni az eseményekbe. Szerintem a második regénynél már sokkal kevesebb ilyen lesz.
E fejezetet szeretném pozitív gondolattal zárni, mert kicsit lehúzó hangvételű lett. Az Integrálva eseményei szempontjából ezek a McGuffinok nem pusztító negatívumok (értsd: nem teszik élvezhetetlenné a könyvet). A kifejezést eleve a filmes történelem egyik legnagyobb rendezőjének köszönhetjük. Ez a férfi nem csak elnevezte ezt a korábban is létező eszközt, hanem olyan formába öntötte, amit a mai napig használnak a filmiparban (is). S ez a férfi nem volt más, mint Alfred Hitchcock. Ha neki el tudjuk nézni – márpedig el tudjuk – akkor kérem, hogy Bakti Viktornak is nézzük el. Szót ejtettem róla, engem néha zavart, a történet ettől még szerencsére jó marad. Akkor meg miért írtam róla ennyit? Szinte hallom a nekem szegezett kérdést. Ahogy írtam volt, nekem zavaró volt az olvasás pillanatában. A történet egészét ismerve már apróságnak tűnnek csupán, tehát célom ezzel a kicsit hosszúra nyúlt fejezettel megerősíteni mindenkit abban, hogy bátran rágja át magát ezeken a részeken is s olvassa végig a történetet, megéri.
Főszerepben
A záró gondolatok előtt kicsit írnék arról, hogy mely szereplőhöz miként viszonyultam. Ez az író számára érdekes inkább, elvégre így kap visszajelzést arról, hogy szándéka szerint vagy épp annak ellenére lett egy-egy szereplő kedves vagy ellenszenves az olvasó(k) szemében.
Jarred Webster: Ex-katona, a történet kezdetén a NeuexWire megacég biztonsági főnöke. Az a fajta tipikus katona, aki szívesebben van az övéi közt és a csaták forgatagában, mint a családjával. Olyan férfi ő, aki szinte reméli, hogy a felesége ismét elvetél, nem vágyik az apasággal járó lemondásokra és az ilyenkor jogosan felmerülő elvárásokra, ő harcolni akar. A legdinamikusabban fejlődő jellem. Lehet mondani majd persze, hogy a váltása nem logikus. Azt hiszem mégis értem miért tette azt amit tett. Mielőtt apává váltam magam sem voltam valami gyerekcentrikus [elképesztő eufemizmus ez a kijelentés]. Amint megszületett a lányom és a kezembe vehettem minden megváltozott. Egy csapásra. Jarred 180°-os fordulatát ezért én teljesen átéreztem – mert nyilván nem úgy, mint ő, de átéltem – s lélekben támogattam a szereplőt a döntéséért. Volt egy teljesen felesleges szakasz a történetében, amikor vonakodott megtenni a helyes cselekedetet. Sajnos ismert sablon már, hogy a főszereplő valamilyen elvre hivatkozva nem mer/nem akar cselekedni hiába győzködik. Közben ott van az, hogy makacskodását olvasva is tudja már előre mindenki, hogy úgy is meg fogja tenni. Bele kellett írni, megkerülhetetlen sablon, csak itt icipicit ez a rész el lett nyújtva. Szerintem. Az ő sorsa azért kellemesen egyenes ívben halad, túl sok meglepetést nem tartogat, kicsit úgy éreztem az olvasót itt pihenteti az író, és ezt most konkrétan pozitívumként könyvelem el.
Yolanda McGee: Riporternő, a történet elején kvázi médiaceleb. Tipikus cicababa, karrierista, felszínes kapcsolatokat ápoló, az érdekkapcsolatok sajátosságaira mégis kicsit naivan tekintő fiatal nő. Számomra egyetlen egy percre sem volt szimpatikus, a sors mit az író neki szánt valahol mégis méltatlan. Nagyon lassan, de elkezdett jellemet kapni a karakter és ez a jellemépítés nem lett befejezve, egy huszárvágással visszavonhatatlanul félbe lett csapva. Ironikus módon nem a karaktert, hanem a befejezetlenségét sajnálom. Illetőleg nála kicsit esetlenre sikeredett a személyiség is, mivel nála nem azt éreztem, hogy ő egy nő hanem azt, hogy ilyen az amikor egy ponyvát író férfi elképzel egy szép nőt. Szerintem ezzel mindent meg is írtam. Ráadásul elpazarolt lehetőség volt, hogy a karakterdrámájába egyáltalán nem lett beépítve annyi tisztánlátás sem, hogy a szakmai kudarca után teljesen érthetetlen módon nem érti miért fordulnak el tőle az érdekemberek. Több is lehetett volna Yolanában.
Hector A Gátor”: Hacker, aki permanens csatlakozó a virtuális térben. Testét titkos helyen ápolják jó pénzért, miközben tudata évek óta a Mátrixban” lebeg. Bosszúra vágyó fiatal, akinek a szabályok csak azért léteznek, hogy megszeghesse mindet. Zseniálisnak érzem azt a folyamatot, ahogy az író kezei alatt ez a kezdetben ellenszenves szereplő a történet végére hozzánő az olvasó szívéhez. Persze most csak a magam nevében nyilatkozhatom, mégis biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül még sokan mások is megkedvelik Gátort. És igazán szép befejezést kap a története. Most, hogy ezt a sort leírtam, megint libabőrös lettem. Kedves Viktor, ez bizony szép volt!
Victor Halloway: A NeuexWire vezérigazgatója. Fiatal, de tehetséges vezető, aki a klasszikus kiberpunk cégvezetőktől eltérően tényleg jobbá akarja tenni a világot. Súlyos trauma éri mikor szembesül a valósággal, ám az ő esetében nagyon sokáig nyitott marad a kérdés, hogy miként fog dönteni az események ismeretében. Cégvezetőként reagálja le az eseményeket, hogy végre beléphessen az elit szűk és kiváltságos rétegébe, vagy ember marad, hogy a lelkét megmentse a kárhozattól? Nem minden róla szóló sor lett elég jó ahhoz, hogy körmünk rágjuk az izgalomtól, de az utolsó mondat amit kapott az megérdemel egy piros pontot. Elegáns lezárása egy kicsit szárazon induló, majd sok izgalmat tartogató üzleti intrikának.
Delphoi: Most is kis fátyolossá válik a tekintetem, amikor leírtam ezt a nevet. A kislány korától a fiatal felnőttkoráig vezetett életút során figyelemmel kísérhetjük ennek a kedves, naiv teremtésnek a pokoli sorsát. És ez nem csak szenzációhajhász szóhasználat, dehogy! Olyan brutális kegyetlenséggel kínozza az író ezt a bájos teremtést, hogy komolyan mondom úgy éreztem – szó szerint – hogy a lelkemen ejt a soraival mély, nehezen gyógyuló sebeket. A szeretetre és törődésre váró gyermek megalkotja magának Ambert, azt a lényt, aki megérti őt, aki elfogadja őt, aki vigasztalja őt. És nem csak Delphoi, de még a képzelt barátja sem menekülhet az író szadizmusától. Fájt olvasni! Ráadásul nagyon-nagyon sokáig nyitott a kérdés, hogy szegény leány szenvedései véget érhetnek e valaha, megkegyelmez e neki az író végül? Tényleg nem lehet kitalálni. Ami engem illet nem egy alkalommal halkan felszisszentem és az orrom alatt morogtam, könyörögtem, hogy Legyen már vége! Kérlek! Fejezd be!”. Viszonylag nehezen tudok meghatódni, Delphoi sanyarú sorsa mégis nem egyszer kis híján kicsalogatta belőlem a könnyeket. Szeretnék megengedni magamnak annyi gonoszságot, hogy tegyek egy olyan kijelentést, hogy aki Delphoit nem sajnálja, a sorsa semmilyen szinten nem érinti meg vagy esetleg unalmasnak találja az véleményem szerint valahol egy kicsit megkeseredett, lelketlen ember már. Tudom, durva szavak. De durva minden, amit szerencsétlen leány átél, nem tudom elhinni és elfogadni sem, hogy lehet olyan, akit hidegen hagy. Személy szerint már csak Delphoi – és Amber – miatt szeretném megköszönni a könyvet Viktornak és a kiadónak, amiért ez a könyv végre elkészült. S írom ezt úgy, hogy a történet végéig inkább éreztem haragot a miatt, amit vele művelt. Persze ő is megkapja a maga lezárását és azt természetesen nem ismertetem, viszont a befejezés kidolgozottsága bennem azt az érzést keltette, hogy a legjobban őt érezte az író. Röviden megfogalmazva nekem úgy tűnik a történetnek, ha van egyetlen, igazi főszereplője az Delphoi.
Epilógus
2018-ra (valójában már inkább úgy kb. 2015-re) eljutottunk odáig, hogy viszonylag kis túlzással – cinikusak szerint túlzás nélkül – kijelenthető, hogy kiberpunkban élünk. Mint, ha a Cp2020, a Ghost in the Shell, a Mátrix vagy az Akira történéseinek a küszöbén állnánk: óriásira hízott cégbirodalmak, a politikát irányító cégvezetők, kibernetizált művégtagok melyek némelyikével érezni is lehet, kiterjesztett valóság, virtuális valóság, elektromos járművek, számítógép vezérelte hadviselés, robotizált termelés, a középréteg elvékonyodása, a vagyonosok és a munkások vagyoni helyzete közt egyre növekvő szakadék, egyre inkább elnyomott munkás réteg. A sornak itt koránt sincs vége persze. És az Integrálva ezeket a folyamatokat megpróbálja tovább gondolni, és ezzel nem csak reflektálni, de kicsit kritizálni is. Nem politikai thriller azért, nem kell félni. A szereplők által látott és átélt eseményeken keresztül mi olvasók szembesülünk egy olyan lehetséges jövővel mely a ma is zajló folyamatokat ismerve nagyon is elképzelhetőnek tűnik. De ilyen jövő soha ne jöjjön el! Ponyvától talán nem megszokott, hogy odáig mer menni, hogy társadalomkritikát fogalmazzon meg. Illetőleg ez pontatlan, a társadalomkritikát az olvasó fogalmazza meg azok alapján amiket az Integrálvában olvas. Egy ponyvaregény ami képes filozófiai (kicsit politikai) gondolatokat ébreszteni. Karcolgatja csak a felszínt, nem mélyül el a témákban annyira, hogy részletekbe menően boncolgassa az ismertetett társadalom hibáit. Nem állít fel téziseket. Hagyja, hogy az olvasó maga alkossa meg az észrevételeit, következtetéseit. Olvashatnánk felszínesen úgy is, mint egy sci-fi, kiberpunk akcióponyvát. Gyorsan átlapozzuk és kész. Ilyen megközelítésben azért az Integrálva nem tartozik a legjobbak közé, talán kicsit inkább átlagosnak mondanám. Ha azonban hagyjuk az írót, hogy a sorok közül kikacsintva végig kísérjen minket a történeten és együtt pillantunk vele a felszín, a kulisszák mögé, és engedve a csábításnak mélyebb értelmet keresünk az eseményekben, na akkor a legjobb az Integrálva! Mert az igaz, hogy a cím a történet egy kulcsmomentumára utal, ám addig lavíroz velünk a sorok útvesztőiben, míg mi is úgy érezzük, a történet részesévé válunk. Itt azért megmutatkozik Bakti Viktorban az írói potenciál. Néha kizökkent – a fent említett hibákkal – de ügyesen vissza is ránt a történetbe míg a végére nem érsz.
Igyekszem tájékozott lenni a témában, mégis csak óvatos becsléseim vannak mennyi elsőkönyves író regénye jelenik meg csak Magyarországon [pongyolán megfogalmazva: sok]. Ugye itt vegyesen beszélhetünk külföldi és hazai tehetségekről. A fő kérdés az, hogy a széles választék közül kinek szavazunk bizalmat? Egy külföldi írónak a sok közül, vagy a jelenleg még nem túl sok, de egyre növekvő számú fiatal tehetségekből álló írók kicsiny közösségéből valakinek? E lelkes, amatőr kritika azért született, hogy segítsem a döntést, és az Integrálva minél több ember polcára kerüljön.
Távolról sem tökéletes a könyv, ezt több ponton is kifejtettem. Oly sok részletébe lehetne belekötni, hogy számolni is nehéz. Azért még két példa erejéig álljunk meg itt.
Valamiért az író ugyanazt a zavaró sablont alkalmazza, ami azok számára akik egy kicsit is értenek a fegyverek által okozott sérülésekhez, bizony nagyon zavaró. Az Integrálva világában ha valakit puskatussal fejbe vágnak az csak elájul, holott a valóságban simán be tud törni egy emberi koponyát.
A másik érthetetlen jelenet, amikor egy most meg nem nevezett szereplőt kivesznek a biotartályból. Kellő részletességgel le van írva, hogy az izmai miként sorvadtak el, mennyire lesoványodott miközben a tápoldatban lebegett évekig. Erre beadják neki azt a harci drogot ami az izomtömeget növeli és ahelyett, hogy szétrobbanna a szíve - vagy az erek a testében - nála csak annyit tesz, hogy képes lesz többé-kevésbé normál ember módjára futni. De bele akarunk kötni? Tudunk nyitottan állni egy ismeretlen író művéhez és az élvezetes részletekre összpontosítani? Tudjuk e a művet teljes terjedelmében értékelni és nem kiragadott – néhány esetben sajnos negatív - részletekből építeni az észrevételeinket? Látható a soraimból, hogy nem vagyok képzett kritikus, ám a művet olvasva azonnal feltámadt bennem a vágy, hogy írjak a műről kicsit mindkét szemszögből. A részleteket szövegkörnyezetükből kiragadva, s ami még fontosabb a történetet egységes egészként tekintve is. Mégpedig azért, hogy amíg még frissek az élmények átadhassam az élményeimet, hogy minél több embernek őszintén ajánlhassan ezt a fordulatokban gazdag, akciódús, gondolatébresztő regényt. Gyertek, legyetek ti is integrálva!