-Én azt hiszem, hogy megyek utánakérdezek van-e a déliek között valamire való tengerész. - mondja mosolyogva Ismael. Láthatóan őt kevésbé viselte meg a dolog, vagy csak erősebb jellemű és kevésbé látszik rajta. Miközben felkel gondoskodóan megszorongatja a lány vállát majd távozik.

A délvidéki bort kezd tölteni egy kupába majd odaadja Zarczlavnak. Ahogy az elvette magának is tölt egy kupával és így folytatja: -Sajnos azt kell mondanom, hogy habár a térképen tudom hol van a hazád, de nem jártam még arra. Mesélhetnél majd otthonod szépségeiről. - mondja, majd kortyol egy kicsit a borból és úgy hallgatja a mondandót többi részét. Amikor Zarczlav éppen mutatja, hogy mekkora is volt amikor elkezdték nevelni lovagnak jót nevet. -Tudod barátom, én is régóta járom már a harcosok útját. És tudod... - kezdene bele valamibe, de legyint egyet. -Mindig azt hiszem, hogy valamilyen asszonnyal beszélgetek és ezért akarom állandóan elkezdeni ecsetelni a háborút, de gondolom te már túlzottan is jól ismered.

Eközben Karl is megérkezik a beszélgetésbe. A lövész már nem látszik annyira sápadtnak mint amilyen volt nemsokkal ezelőtt, habár az is biztos, hogy ebben nagyon nagy szerepet vállalhatott a déliek bora is. Odalép hozzátok és először a délihez szól: -Jól harcolsz. A nevem Karl. - mondja a lövész a tőle megszokott egyszerűséggel és egyenességgel. Néha az ember elgondolkodik azon, hogy szándékkal viselkedik-e így vagy pedig ilyen a természete.

Et'sul minden bizonnyal felismeri, hogy Karl is a csapattal érkezett mivel láthatóan barátságosan kezeli anélkül is, hogy Zarczlav bemutatta volna neki. -Örvendek Karl, köszönöm a dicséretet, a nevem Et'sul. Örülök, hogy jobban vagy, amikor meghoztak elég rossz bőrben voltál. - mondja, majd a lövésznek is önt egy kupa bort és odaadja neki. Az egy bólintással és egy halk ,,Köszönöm''-mel hálálja meg.
This message was last edited by the player at 19:55, Wed 30 May 2012.

Arkhaine szemlélgeti a dél asszonyokat. A legtöbbjük 22-25 év közötti, az idősebbek olyan 30-35 körülinek nevezhetőek. Jóval öregebbeket a tábortűznél lát mindössze, ők már az északabbi életszemlélet szerint mondhatóak asszonynak, nagyjából 45-60 év körülire tehetőek, de sokkal többnek látszódnak. A fiatalabbakról nehéz megmondani, de egyértelmű, hogy egyik sem lehet több 14 nyarasnál.
-Jó sok munkát adtok drága. - mondja az aki az előbb is felszólalt. Ő olyan 35 év körülire tehető, egyértelműen ő látszik a legidősebbnek a kis csoportosulásban. -Na de ne aggódj megcsináljuk nektek a ruhákat, csak aztán kellene valami ami alapján tudunk dolgozni. - mondja, majd leszólít egy éppen arra gyanútlanul járó délit. Megragadja annak karját és délvidékiül vált vele néhány szót, láthatóan a férfi ellenkezik de az asszony szava bizonyul erősebbnek. A férfi kissé durrogva veszi le magáról az ingét. A nő visszaér vele és a kereskedő kezébe nyomja: -Na bújj bele édes fiam nézzük jó-e rád.

Kérdés nélkül leveszem a kabátomat és az alatta lévő keményselyem inget. A kabátomat odaadom a nőnek, a kicsit véres, szakadt inget csak ledobom az előre tolt térdemre. Felkapom az inget, amit a nő nekem adott - tapasztalatból tudom: Vénasszonnyal nem jó packázni.

A déli asszony örömmel konstatálja, hogy az ing majdnem jó a kereskedőre. A déli egy kicsit termetesebb volt nála így kicsit bő az ing Arkhainera, de a karavánszeráj területén nem valószínű, hogy bárkit is zavarni fog. A ruhákat odaadja két fiatalabb nőnek: -Na vigyétek és mossátok ki a fiatalember ruháit ahelyett, hogy bámuljátok! - mondja, majd a két lány elveszi a ruhákat és el is indulnak valamelyik házba. A nő visszafordul Arkhainehoz: -Majd azok alapján megvarrjuk őket azok úgyis pontosak. Addig hord csak a férjem ingét, amúgy is jól áll, legalábbis jobban mint neki. - mondja a kereskedőnek az egyszerű fehér inggel kapcsolatban a nő.
This message was last edited by the GM at 20:05, Wed 30 May 2012.

Kikapkodom a kabátomból a papírjaimat, mielőtt még elvinnék kimosni, beletűzöm őket az övembe, majd a nő megjegyzésén szélesen elmosolyodok. - Köszönöm szépen! És a többiek ruhái? - bökök a lovagék felé.

-Amiatt ne aggódj majd nemsokára lerángatom róluk is a ruháikat! - mondja nevetve a déli nő.

-Egészség! - Emelem meg a kis kupát a déli felé mielőtt innék a jó déli borból. -Sok háborút láttam, több mint egy tucat csatában megfordultam és még fene se tudja hányszor kellett kisebb ügyek mellett megemelnem kardomat, vagy éppen lándzsámat, bizony nem kell nekem mesélni milyen is a háború, habár ezen a földön kicsit máshogy vívjátok meg harcaitokat, de a lényeg egy ölni kell, hogy élhess. -Iszok még a borból, majd bólintok Karlnak mikor megérkezik, majd újra a déli felé fordulok. -Inkább mesélek hazám tájairól. Ha nem beszél róla eleget az ember még elhalványul az emléke. A félsziget partjainak nagy része, igazi zátonyokkal tarkított, hajógyilkos vidék, de van néhány város, ami olyan közel fekszik az áramlatokhoz, hogy szinte hívogatja a kereskedők gazdag hajóit. A partvidék zöld, bőven akadnak szép lovak, és egyéb jószágok, beljebb, már olyan erdők vannak, mint amilyenek, már errefelé nem is látni. Északnak, pedig a nagy határhegy lábánál már fenyőerdők is vannak, ott aztán olyan nagy a szépség, hogy szerelmesnek lehet bele lenni. Télen, még hó is hullik, nagy, kövér pelyhekben. A szél pedig pirosra csipkedi az ember arcát. Egyszer harcoltam ott a hegyi barbárokkal, azok voltak aztán a szép idők, az asszonyok fehérek, mint a frissen hullott hó, az ölelésük pedig olyan forró, mint errefelé a nyarak. Azok az asszonyok tudják csak igazán feledtetni a háború gondjait. - Ismét nagyot kortyolok a borból, ízlelgetem egy darabig, majd lenyelem. -Nektek, aztán jó boraitok vannak, fáj elismerni, de otthon sem volt ilyen jó a bor mint a tietek.

-Egyszer megnézem én a te hazádat Zarczlav, kíváncsivá tettél, reménykedem nem hivatalos ügyben járok majd arra. Amióta az Istennő elhagyta ezt a vidéket már nincsenek erdők se pedig tél, pedig sokan írják, hogy régen ez is gyönyörű vidék volt. De hát ilyen, hogyha az ember kegyvesztett földön él, nem jut ki neki a szépből túl sok. Na meg... - mondja, majd egy pillanatra elhallgat amíg iszik a borból ...másiknak az a ritka és szép ami itt van. De én mondom nézd meg egyszer a egykori birodalom legdélebbi pontját, ahol már sivatag van. Ott nőttem fel és habár nincsen benne semmi szép számomra de te talán érdekesnek fogod találni. Hatalmas senki által nem lakott városok amelyeket végeláthatatlan szárazságtól teljesen elpusztított mezők választanak el egymástól. Itt ott utolsó hatalmas csaták maradékait látni mert már nem volt aki eltakarítsa a holtakat és olyan misztikus lények költöztek oda amelyeket a mesékben látni csak. Veszélyes és egzotikus környék, igazi kaland ott utazni. - mondja, távolba meredő tekintettel.

A ruhámat igazgatva lépek oda a lovag társaságához. Meghallom miről beszél, és hozzáfűzöm - Nyugati-Óbastin Szigeteki bor, legalábbis az előző kupa még az volt. Amennyire tudom ők csak szállítják, és kereskednek vele. - majd észbekapva a hadvezérhez fordulok - Arkhaine Valour vagyok, a keleti partról származom. Nagyszerű párbaj volt! - teszem hozzá széles mosollyal, amelyből Zarclav felé is juttatok, és egy bólintással gratulálok neki.

Megkönnyebbülök, amikor több összefüggő szót hallok Alesyertől. Még mindig Lotha jár az eszemben és éget a kíváncsiság, milyen ember volt. - Mesélnél Lotháról? Érdekelne, milyen ember volt. - Kérdésem után úgy érzem, nem kellett volna feltenni, de már megtettem.

Bólintok a megérkező Arkhainenek, majd válaszolok Et'sulnak. -Érdekesen hangzik, már csak a kalandért is megéri megnézni. Egyszer bizony ellovagolok arra is. Sok helyen megfordultam már ezen a földön, volt a hol kedvesen fogadtak, volt ahol kevésbé, de nem volt olyan hely ezen a földön, ami igazán beitta volna magát a szívembe, de talán majd a te kalandokkal teli hazád. - Iszok megint a borból, majd meglepetten veszem tudomásul, hogy milyen hamar is fogyott a finom nektár, majd a bortól megeredt nyelvvel folytatom, mintha be sem fejeztem volna. -Miután ide kerültem, Waren Törzseinek földjére keveredtem, az sem szép hely, de még az emberei is alávalóak. Ép hogy betettem lábam a földjükre belém kötött egy ifjú..., nem idősebb Arkhaine barátunknál, talán még fiatalabb is lehetett két-három nyárral. Na már most ez, az ifjú, nem is tudom melyik nemzetség fejének, volt a legnagyobb fia. Több módon is megsértett, sőt még a lovamat is akarta, de ezt már nem tűrhettem, kihívtam párbajra a fiút. Hiába, volt ő a nemzetségének jövője, én hamar felülkerekedtem rajta, még könnyet is ejtett az életéért. Megsajnáltam a nagyszájú kölyköt, így azt tettem amit otthon szoktunk, mikor valami párviadalt nem akarunk vérig vinni, megkötöztem a fiút, és túszul kivittem a területükről. Egy napig vágtattam a fiúval, míg ki értem a határon, majd még három napig vittem magammal. Mire egy felderítő rátalált a táboromra. Ekkor kínáltam fel a váltságdíj lehetőségét, megüzentem a nyurga fickóval, hogy 10 arany és 50 ezüst alatt nem a fiút, azt is mondtam, öt napot vagyok hajlandó várni, utána megyek tovább, na meg, hogy a fiúért ne jöjjenek háromnál többen. Ötödik nap, már éppen indulni készültem, mikor megjelent a nemzetségfő két tagbaszakadt testőrével együtt. Már éppen vissza akartam adni a fiút, mikor a testőrök rám támadtak, mind a kettőt megöltem, ezzel a lándzsával, Hollónyelvvel. - Simítok végig kezemmel a megnevezett fegyveren. -Persze utána, már boldogan adta volna az aranyat a szakállas férfi, de nem hagyhattam annyiban. A fiúnak a balján levágtam a hüvelykujját, a jobbján meg a kisujját. Mondtam a nemzetségfőnek, örülhet, hogy ennyivel megúszta a fiú, aztán fogtam az aranyat és mentem tovább utamra. Azóta, vannak ellenségem a földeteken. - Csak ekkor kapok észbe, hogy mennyire eljárt a szám. -Elnézést, hogy így elragadtattam magam és elkanyarodtam témától, csak hát jó társaságban, a jó bortól megered az ember nyelve.   

Elfintorodok Zarclav szavain, amikor Waren-t említi. - Ismerem a fajtájukat, én Ildaq törzsével töltöttem egy kis időt. Értéktelen, barbár népek.

Et' figyeli a közeledő kereskedőt és amikor az megérkezik majd bemutatkozik ő is hasonlóan tesz: -Et'sul vagyok, örülök a találkozásnak. - mondja mosolyogva és kérdés nélkül tölt egy kupával Arkhainenak is. -Én sajnos nem vagyok ennyire otthon a borokban, mindössze inni tudom őket. De látom jól beilleszkedett közénk. - mondja nevetve még mielőtt Zarczlav belekezdhetne a történetébe. Figyelmesen hallgatja végig mind azt mind pedig amit a kereskedő mond, ámbár számításánál kevesebbet beszélt Arkhaine így mutatóujjával való integetéssel jelzi ivás közben, hogy szeretne ő beszélni most, nehogy véletlenül valaki más kezdjen bele. -Látom kalandos utazásod volt barátom, ne aggódj mi sem vagyunk azért védtelen szüzek, hogy aggódni kelljen mit mondasz nekünk. - mondja nevetve, majd ő is egy történetbe kezd bele: -Láttatok már délvidéki katonát? Hát itt a szerájban ugyan sok kísérőt láthatsz, de a katonák mások, mesélek nektek egy történetet amit régóta felemlegetünk odahaza. - a mondandója hallatán egy kísérő sértődötten hümmög egyet, Et' hozzá fordul és anyanyelvén szót pár szót, de láthatóan nem deríti jobb kedvre a délit. Legyintéssel zárja le a témát. -A történet ott kezdődött, hogy egy karavánunk nem érkezett meg a várt időben és mi aggódni kezdtünk érte. A sivatagon jöttek keresztül és úgy gondoltuk, hogy valamilyen bestia csapott le rájuk, tehát magamhoz rendeltem két tucat délvidéki katonát és elindultunk az útvonalon visszafelé. Meg is találtuk azt a helyet ahol a karaván más irányba fordult le, értetlenkedve kezdtük követni a nyomokat. Két napja követhettük a nyomokat amelyek a hegyek felé kezdtek vezetni amikor érdekes dologba futottunk. Tudjátok mi az a szfinx? - kérdezi, majd legyint. -Honnan is kellene tudnotok, még mi is csak kétszer láttok őket. Félig oroszlán félig pedig ember, de viselkedésben változó és nagyon meggyőző tud lenni. Még mielőtt megtámadhattuk volna érces hangján sikítva elmondta nekünk, hogy segítséget kért a karaván tagjaitól mert egy varázsló és banditák ejtették foglyul egy barátját. Normális esetben egy karaván nem cselekedett volna így, de talán ismerős lesz az a név számotokra, aki rá tudta venni az összes ott lévő személyt, hogy segítsenek a szfinxnek. Ir'kal'eef. - mondja, majd tekintetekből olvas néhány másodpercig és folytatja is. Mind mimikájában és hangjában jól érezhető a bor, valószínűleg nem ez az első kupája. -Nos, egy napi gyaloglás után meg is találtuk az elfogott mitikus lényt és banditákat. Olyan kilenc tucat banditával és egy varázslóval később kiszabadítottuk a lényt és a délvidéken ezóta tudjuk barátainknak a szfinxeket, akikkel elődeink rossz viszonyban álltak.

A kérdés egy elég hosszú csendet vált ki a lányból, valószínűleg nehezére esik mindössze néhány órája halott nővéréről beszélni, de végül is bele tud kezdeni: -Lotha... bátor volt és forrófejű. Ha valamiről úgy gondolta, hogy az úgy van, akkor nem tántorodott el a célja mellől. Viselkedésben mindig gyerek maradt és gyakran volt bosszantó is, de ez csak a külső volt, valójában érettebben gondolkodott mint bárki. - mondja. Hangja a vége felé kezd egy kicsit elcsuklani és esküdni mernél, hogy egy könnycseppet is láttál megvillanni a szeme sarkában.

- Nekünk volt egy istennőnk, az is itthagyott minket. Pénzünk is van sok, de nálunk van a legtöbb szegény ember. A te néped bezzeg mindenhol ott van, itt-ott felvillanak karavánjaitok, néha összebarátkoztok egy-egy természet feletti lénnyel. Úgy látszik ez a déli népek ideje. - fűzöm hozzá a történethez mosolyogva. - Ne is legyen rosszabb soha, It'drau és Ch'toryer többszörösen is kiérdemelték a délvidék jó sorsát az én szememben. Saját, és ellenségeink vérében megfizetve. - megemelem kupámat, és jól hallhatóan szólalok fel. - Ch'toryer dicsőségére, és It'drau egészségére! - majd jól meghúzom a bort, le nem nyelem, ízlelgetem egy darabig, majd apró kortyokban engedem le a torkomon. - Jó emberek mind.

Közelebb ülök a nőhöz és jobbommal átölelem, persze csak ha nem ellenkezik. Elgondolkozok az imént hallottakon és kicsit magamra ismerek benne. - ... de ez csak a külső volt. Akárcsak én. Én is mást mutatok, mint amit érzek. Talán ő is felfedezte ezt. - A könnycsepp, amit homályosan megvillanni láttam ismét felidézi bennem a csata utáni képsorokat és összeszorul a gyomrom. Kezdek éhes lenni, szomjas is vagyok, de valahogy egy falat se tudna lecsúszni a torkomon úgy, hogy ne sírjam el magam közben. Megpróbálok inkább Alesyer segítségére lenni és felteszek neki kissé remegő hangon néhány kérdést. - Mire lenne most szükséged, vagy mi tenne jót neked? - A kérdés után elkezd remegni a gerincem, izgulok, hogy milyen választ fog adni a nő, és mi fog történni.

Meredt figyelemmel hallgatom végig a déli meséjét, feszülten próbálok figyelni, nem is tudom, hogy az én hibám-e vagy a délié az, hogy nem igazán tiszta a történet, de nem törődök, vele ami biztos, hogy a bor hibája. Ahogy a szfinx mint, lény leírásra kerül, rögtön beindul a képzeletem, máris magam előtt látom a lényt és annak minden porcikáját. És velük barát a te néped. Jegyzem meg magamban, ha még egyszer arra járok, talán még hasznát veszem a nagy déli nevek ismeretének. -Jó történet volt, egyre jobban vágyok a ti földjeitek felé. - Mosolygok Et'sulra, majd először Karl felé pillantok, már éppen meg akarom kérni, hogy meséljen valamit, de hamar eszembe jut, hogy ez nem túl jó ötlet, így inkább a kereskedő felé tekingetek. -Arkhaine barátom, mesélj nekünk valami jó kis történetet, úgy sejtem van mit mondanod.

- Alig van olyan történetem, amit ne öveznének titkok, vagy ne lenne titok maga. De járt ám nálunk már jó zsoldos ember, akivel afféle barátságot kötöttem, úgyhogy neked dedikálom most ezt a kis történetet.
Furcsa lények terrorizálták a keleti partot, mind embereket, mind árut magukkal ragadva, és a városőrség tehetetlen volt ellenük. A mi városunkban akkor utazott át épp egy zsoldos. Sokat látott ember volt, tele sebekkel, de egyet sem penge ejtette rajta. Karmolások, égési sérülések, fognyomok. Olyan olcsón dolgozott, mintha csak földműves lett volna, sorra vonultak hozzá az ügyfelek, de mindig csak annyit válaszolt, hogy "Egyszerű embereket nem ölök én." Hát felötlött bennem, hogy a tengeri szörnyek nem egyszerű népek ám, ha valamire jó az a zsoldos, akkor erre az lesz, takarítsa ki a partot. Nem kellt kétszer kérni! Egy marék ezüstért mint a csoda, egy csettintésnyi idő alatt minden szörnyeteget kirángatott a vízből és kibelezett. A szegények a falon kívül, a külső parton napokig nem éheztek, óriás halak és polipok beleit sütötték ki, volt is elég. Ekkor történt, nem először és nem utoljára, hogy a városőrség azzal gyanusított, hogy én árulókkal szövetkezek, mert az az ember bizony veszélyes bűnöző. Több sem kellett, azonnal értesítettem a zsoldost. Illedelmesen kopogtam az ablakán, majd benyitottam. Kiismerehtetlen ember volt, az egyetlen módja, hogy megtudd, köti-e valakihez kapcsolat az az volt, hogy a megfelelő pillanatban nyiss be a megfelelő ablakon. Azonnal ágyban találtam a legnagyobb helyi kereskedő lányával. Nem csináltam belőle problémát, volt már ügyem azzal a nővel jómagamnak is, nem kevésbé tiszta, de megjegyezte a zsoldos: "Bizonyára fontos lehet, ha az ablakon át jöttél, mert ha nem, akkor ugyanarra hajítalak ki!". Miután biztosítottam életbenmaradásomat kiderült, hogy egy öreg ember vadászik a jó zsoldos pengemesterre, azt is megmondtam neki, hogy hol van az. Úgy döntött, hogy meglátogatja, nem engedhettem neki, hogy valami forrófejűséget tegyen, hát vele mentem alkudni az életéért. Az öreg egy arrogáns vén ember volt, tele könyvekkel. Az éjszaka közepén "látogattuk meg", de ő akkor is egy könyvet írt. Látszott is a szemein, akkora zsákok voltak alatta, amit már egy rakodómunkás sem bír el! Rövid beszélgetés után, amelyben gyakori említésre került mindkét fél családfája, annak elsősorben női tagjai, de oly módon, hogy a várkapitány belesápadt volna, igazán forró lett a hangulat. Fel sem fogtam mi történt, máris villámok, tűzgolyók, széllöketek repkedtek oda vissza a két ember között, már ha emberek voltak. Azonnal megértettem, hogy mire is vadászik igazából ez a zsoldos. Sosem láttam még olyat: démoni lények, tűz, víz, minden volt ott, de a házon kívül továbbra is békésen üldögélt a csend. A pengemester apró darabokra szelte a vénembert végül, és elmesélte, hogy ő bizony boszorkányokra és szörnyetegekre vadászik, azok pedig rá. Egy-egy sebére rámutattam, cserébe olyan lényekről mesélt nekem, hogy remélem soha nem látok én olyat életemben, nemhogy én is ilyen sérüléseket szerezzek. Kikísértem a városból, azóta is karrierjét szépítgeti, ha bele nem törött a bicskája. Van róla emlékem is - ez a fiola tinta a nyakamban. Az öreg házában volt, ezzel írta a könyveit, már több évtizede, és azóta sem fogyott ki! - mutatok a fiolára a nyakamban, ami még mindig teljesen tele van. - A történet tanulsága csak annyi, hogyha a Népek Palotájában megkeféled valami vezető lányát, én bizonyisten otthagylak, mert még a másvilág lényei is ránk fognak vadászni, az országról nem is beszélve.

A délvidéki hadvezér figyelmesen hallgatja a történetet, nem szól bele pedig láthatóan néhány megjegyzésnél lenne egy két hozzáfűznivalója de végül is csendben marad. Kissé bozontos szemöldökét vonja össze amikor a kereskedő az üldöző és a préda összecsapásáról de ezúttal sem vág bele, mindössze kortyol egy keveset a borából. Miután a történetnek vége azonban magához veszi a szót: -Soha nem kedveltem az ilyen fickókat. Nincs velük bajom, dolgoztak már a csapataimban azonban a vadászok között alig van néhány olyan amelyik nem vált azzá akiket keres. - mondja, majd lemondóan megcsóválja a fejét. -Emberségüket teszik rá, hogy levadásszák őket, de némelyik rosszabb lesz mint amit elpusztított.

Karl csak ennyit fűz hozzá: -Vannak akik ilyen áldozat nélkül is le tudják vadászni őket. - mondja, a hadvezér pedig helyeslően bólogat de nem szól semmit.

A lány csak rád néz, halvány mosollyal az arcán, láthatóan néhány pillanatig csak emészti a kérdést, de nem igazán tud vele mit mondani. Nem lehet egyértelműen megmondani a szeméből mi olvasható ki, talán egyszerre örül annak, hogy néhányan próbálják vigasztalni fájdalmát de ugyanakkor az is ott van, hogy egy kicsit szeretne mindenkitől egyedül lenni. A szavai sem adnak alapot a döntésre: -Én... Én nem is tudom. Mindig Lotha volt aki megmondta mit tegyünk és hogyan, habár nem igazán gondolta végig a dolgokat, de a határozottsága és elszántsága mindig segített a embernek abban, hogy döntsön. Most pedig ez nincs. - mondja letörten az utolsó mondatot.
This message was last edited by the player at 16:40, Sun 03 June 2012.

- Nem mondom, hogy nem csak a baj van velük, de érdekes lehet ilyen életet folytatni. Persze az én szemszögemből mindennek és mindenkinek joga van a saját hobbiját vagy munkáját űzni, én nem nézem ki magunk közül sem a varázslót, sem a vadászt. Még a "szörnyetegeket" is megtűröm magam mellett. - felnézek a napra, hogy merre jár, és a társasághoz szólok - Én megpihenek, addig a ruhák is elkészülnek. Amint felébredtem, indulhatunk.

Elgondolkodtat amit mond Alesyer. Hirtelen támad egy ötletem, mivel tolhatnék rajta egy kicsit előre. Még mindig átjárja gerincemet a remegő érzés, mintha csak egy gyermek bontaná az ajándékát, és nem tudja mi várja a csomagolás alatt. - Akkor talán kezdjük egy egyszerű döntéssel. Maradjak, vagy menjek?