Re: [IC] Act 2: Uton a vadonba
Némán figyelem a kardját szorongató trollt, Ruwen felé pedig leengedett kezemmel intézek egy intést a kézfejemmel - nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem fog támadni, s azzal is, hogyha harcolni akar, akkor nem miattam fog megállni benne. Nem kételkedek a törpe harci képességeiben, de botor dolog volna támadni; nemcsak többen vannak, de valószínűleg többük roppantul képzett is egyben.
Az apró közjáték végeztél, miután Ruwen kint maradt csak halkan szólok hozzá: -Ne aggódj, minden rendben lesz. - mondom, s bár úgy tűnhet, hogy nyugtatni akarom, inkább a tényeket közöltem vele; legalábbis saját véleményem szerint. Nem kételkedek benne, hogy a törpe megpróbálna berontani a táborba ha esetleg úgy sejtené, hogy bántanak odabent minket, de remélem, hogy Moltaa is be fogja látni a könyv erejének súlyát és hamar közli majd azt valaki Ruwennel, hogy minden rendben.
Ahogy a mögöttem haladó fegyveresek bekísérnek a táborba nem igazán nyugtat eleinte a helyzet, hozzá vagyok szokva, hogy ura vagyok az eseményeknek magam körül, s a teljes kiszolgáltatottság az ő kényüknek kedvüknek kicsit idegesít, de ez roppantmód nehezen észrevehető rajtam, főleg, hogy elég hamar hozzászokok a helyzethez. Egy olyan vérelfnek, aki az illúziók mestere, hamar meg kell tudnia fordítani vagy változtatni bármilyen helyzetet, függetlenül attól, hogy ez szociális vagy harci. A képességeimben pedig bízok. Igazság szerint, csak azokban bízok.
Moltaa sátrába érve így már nincs rám nyomasztó hatással, hogy nálam mindenkivel jóval nagyobb és erősebb, a fegyveres jelenlét sem különösebb aggaszt; mivel ezen tekintetben az előny egyértelműen náluk van, próbálom sugallani, hogy nem aggaszt a dolog; bár ezt túlzás így nevezni, hiszen a folyamatos fájdalmak miatt elérzékenyült tekintetemről vajmi keveset lehet leolvasni. Így azt sem, hogy mennyire felháborítónak tartom a népem iránt érzett, jelenleg kézzel tapintható ellenszenvet; de talán pont ez az ami erőt ad, hiszen mi voltunk az egyetlenek akik helyesen cselekedtek a csapás idején és ezt nem is félek felvállalni jelen helyzetben sem; büszke tartásom legalábbis ezt sugallja.
Mikor Moltaa megszólal, sztoikus nyugalommal válaszolok: -A nevem Ethenia Eschalanas, népemnél betöltött szerepemet tekintve pedig úgymond felfedező vagyok. - fogalmazok egyszerűen majd hajlok meg enyhén az obszidiember előtt, még annak ellenére is, hogy hangsúlyomat talán gúnyosnak találhatja. Bár nem értek egyet módszereivel, azonban minden bizonnyal nagy erőknek parancsol ilyen pozícióban, az pedig tiszteletet érdemel még tőlem is; azt meg sem említve, hogy szeretnék rá jobb benyomást kelteni, hogy ne vesse el csak elvből azokat a dolgokat amiket megemlítek majd. -A faluban zajló történésekről szerzett tudásom meglehetősen sokrétegű, ismerek valamennyi Légióst aki itt állomásozik névről, de ez jelen esetben teljesen lényegtelen. - mondom, tudásomat önkéntelenül kiemelve. -Birtokomban van egy ősi, még a Csapás előttről származó könyv, amely elfelejtett tudással ruházta fel az ebben a faluban élő Aardeleat. Egy, a településhez közel lévő barlangban leltem rá miután elbeszélgettem a kislánnyal és elárulta nekem annak helyét illetve történetét. Szíves örömest meg is mutatom, amennyiben a fegyveresek nem fognak rögtön fegyvert rántani ha nekik nem tetszően mozdulok. - mondom, mondandóm utóbbi részét nem túl erős, de érezhető megvetéssel hangsúlyozva az egyszerű fegyverforgató és népem irányába agresszív Légiósokkal szemben, remélve, hogy Moltaa átlát mondandómon és inkább segítségre, mintsem fenyegetésre néz rám a továbbiakban. Ha az obszidiember bólint, előhúzom óvatosan a könyvet: -Sejtésem szerint még a Csapás előtt készült, de számomra ismeretlen a nyelv amelyen íródott. Királynőm minden bizonnyal meg tudná fejteni teljes mivoltát, de előbb szeretném, hogyha a Légió megbizonyosodna róla, hogy a lány nem Rémfertőzött, hanem egy olyan személy, aki ősi tudást kapott ajándékul. - ha Moltaa kéri, óvatosan át is nyújtom neki a könyvet.
