[IC] A sotet kigyo temploma
Engem nem kifejezetten hoznak lázba a romváros által rejtett mindenféle "kincsek", inkább az foglalkoztat, hogy minél hamarabb annyira távol tudjunk kerülni ettől a templomtól amennyire csak lehetséges, illetve, hogy vajon a lány túléli-e és kiderül esetleg valami a kultuszról; igazság szerint még azt a lehetőséget is fenntartom, hogy önként volt ott azon a helyen, nem pedig elrabolták, így aztán hol gyanakvóan, hol aggódóan nézek az ájult lányra, a törőmet minden esetre visszadugom a csizmám szárába, reményeim szerint arra most egy darabig nem lesz szükségünk. A kint töltött első fél órában még talán örülni is tudok a magasan húzódó nap erős sugarainak, hiszen ez számomra a megtestesülése annak, hogy kijutottunk abból a barlangból annak ellenére, hogy mit találtunk bent, minden esetre ezt hamar átveszi egy másik érzés, az elégedetlenkedés a meleg miatt, amikor pedig visszaérünk az indiánhoz aki feltételezem értetlenül áll a tény előtt, hogy több embert kísér vissza mint amennyit idekísért, csak vállat vonok: -Ott találtuk. - hazudom nemes egyszerűséggel. -Voltak ott lovak is, talán járt erre egy csoport idegen akik nem voltak annyire felkészültek, hogy idegenvezetőt hozzanak magukkal, aztán eltévedhetett a többiektől. Ha magához tér, majd többet tudunk. - magyarázom, elsősorban azért nem áll szándékomban ennél többet rákötni az indián orrára, mert jó lenne, hogyha különösebb aggályok nélkül vezetne minket látótávolságon kívülre, hogyha esetleg ki is jutnak a kultisták, ne legyen esélyük könnyen beérni minket - ennek érdekében, nem is szívesen hagynék hátra lovakat, nem csak azért, mert amúgy megpusztulnának a napon, hanem azért sem, mert úgy követhetnének minket könnyebben.