Re: [IC] Etelka nyomában (Grissenwald)
Társaink távozása előtt még felhívom rá a figyelmüket, hogy stratégiailag bölcs lépésnek tartanám, hogyha néhányan kint maradnának a bánya bejáratánál, s a környéket figyelnék: sok esélyét nem látom, hogy bárki is megpróbálná beomlasztani a barlangot, ilyen vagy olyan módszerekkel, de még ennek ellenére is szükségtelen kockázatnak nevezném, hogyha teljesen elhanyagolnák az őrködést. Mikor távoznak, katonás testtartással, mozdulatlanul figyelem őket egy darabig: lándzsám hegye az égnek tekint, kezem nagyjából vállmagasságban nyugszik rajta, tekintetemmel követem őket ahogy szépen lassan eltűnnek a fák között - oly sokszor figyeltem ilyen és hasonló módokon a tábort elhagyó felderítőket, hírvivőket és hasonló különítményeket Herr Knopfler parancsnoksága alatt, hogy számolni is eluntam a végén az alkalmakat. Annak ellenére, hogy sokan szokatlannak találták ezt a fajta - ahogy ők hívták - "bámészkodást", a legtöbben nem foglalkoztak az érdeklődő tekintetemmel, egyesek azonban gyanakvóan vizsgálgattak, hogy mit is akarok, megint mások pedig egy félmosoly mellett biccentettek - ha valamit megtanultam ebből a kis rituálémból, az az volt, hogy aki távozáskor hátrapillant a táborra, az nem óvatosságból teszi, hanem mert tart valamitől. Idővel ki tudtam figyelni, kik azok akik rendre félve hagyják el a tábort, s mindig igyekeztem néhány bátorító szóval tartani bennük a lelket - jobb fegyverforgatók ettől ugyan nem lettek, de az ember hamarabb észreveszi a veszélyt ha nem a félelmével foglalkozik. Idővel pedig a saját helyzetemet is megkönnyebbítettem ezáltal, mert sokan már nem egy, a tábornok körül legyeskedő fiatal csuhás lányként tekintettek rám, hanem mint Myrmidia beavatottjára - persze ez csak az egyik erőfeszítésem volt amivel kiérdemeltem a tiszteletüket, ami északföldön nem kis szó, de mint a szent írások ismerője tudtam, hogy sok apró hadmozdulat vezet a sikerhez.
Mikor a távolodó sor végleg eltűnik a fák között, behátrálok az ajtón és egy bezárom a vaskos faajtót és be is reteszelem: nem tartok a goblinok visszatérésétől, ez a véleményem nem változott meg, azonban az ajtót nyitva hagyni felelőtlenség lenne, ráadásul egyre inkább kezd bebizonyosodni, hogy mutánsok még ott is tanyáznak ahol a legkevésbé számít rá az ember, talán a hangzavart hallva megpróbálnak majd idejönni fosztogatni, s a legkevésbé sem szeretnék arra eszmélni, hogy észrevétlen körbevettek minket. Mindenkivel beszélek, de csak keveset, arról kérdezem őket, hogy látták az ütközetben történteket, s miképp élték meg a dolgot, néhány biztató szó is jut mindenki számára, de nem kívánok senkit faggatni, hosszú út áll még a sebesültek előtt, ez pedig most a pihenés ideje, amit nem szeretnék megzavarni - a foglyok sebeit kétszer is megnézem, ha kell szerzek nekik valamit inni és enni, hogy erőre tudjanak kapni a sétához. A szakácsot szemmel tartom annak ellenére is, hogy félkegyelműnek látszik - nem lehet benne az ember elég biztos, hogy nem-e csak így próbálja leplezni, hogy valójában egy káoszbarát. Végül Manfred mellett telepedek le fáradtan - ha van valami amire le tudok ülni anélkül, hogy csupa mocsok lenne a papi ruházatom, akkor úgy teszek, amennyiben nincs, úgy leguggolok a fal mellett és a hátamat a falnak veszem; némileg megviselt mozdulatokkal veszem le a lánccsuklyámat, ügyelve arra, hogy a tollak nehogy eltörjenek. -Be kell látni, a sok gyakorlatozás ide vagy oda, némileg elfáradtam, még ha nem is komoly ütközetben voltunk. - arra persze nem kell kitérném, hogy miért is nem hívom ezt komolyabb csatának: Ostlandban bőven kijutott nekünk a harcból, és ott nem goblinokkal gyűlt meg a bajunk, hanem a legtöbbször bestiaemberekkel, akik sokkalta veszélyesebb ellenfelek. Azok keményebb idők voltak, gyakran mikor végre megpihenhettünk olyan fáradtam rogytam össze a fekhelyemen, hogy még imádkozni se maradt erőm alvás előtt - pedig Herr Knopfler nem igazán engedett a közelharchoz, hanem igyekezett az oldalán vagy a sebesültek közelében tartani. Végül elkeseredetten sóhajtok egyet: -Sajnálom azokat a szerencsétleneket akiket lemészároltak a goblinok. - csóválom meg a fejemet, majd kortyolok egy kevés vizet a flaskámból, és Manfredet is megkínálom: -Azért kellett meghalniuk, mert egyszerűbb volt ráfogni a törpékre a gyújtogatást, mint valóban utánajárni neki. Helytelen, hogy senki nem lesz felelősségre vonva. Ha a hadsereg szervezné a városok védelmét, ez nem történhetett volna meg. - nézek a férfire, majd lemondóan a földre; nem a velünk lévő városőröket hibáztatom, erről szó sincs, csupán elkeserít ami történt azokkal a földművesekkel.