Chapter 1: The Promised Land (The Copper Crown)
Mikor a malomban megjelent az a sötét valami, akkor pár pillanatig nem tudtam, hogy mit csináljak. Így amikor én is a nyakamba vettem a lábam, már volt egy kis lemaradásom a többiektől. Menekülés közben arra se volt időm, hogy néha hátranézzek a vállaim fölött, csak próbáltam utolérni a többieket. Sose voltam gyors futó, csak akkor sikerült felzárkóznom, amikor visszaértek oda, ahol az eredeti csapat kétfelé vált.
A megerőltető rohanástól teljesen kimerülve csak lihegek, és próbálom újra összeszedni magam. Nagyon másra most nincs is energiám, mint a többieket nézni. Csodálom a őket, hogyan tudnak ilyen nyugodtak maradni. Az én idegeim pattanásig vannak feszülve. Valerio viszont teljesen higgadtan vizsgálja a földet, nyomokat keres, Hollin pedig őrmesterhez méltóan a hanyagul elaludt katonához lép mérges arccal. Pallas és az ismeretlen erdőjáró is csak lazán álldogálnak...
Aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Én csak kapkodom a fejem, ez túl gyors nekem. Az oldalam még egy kicsit szúr a futástól, még mindig lihegek kicsit, a vér a fülemben hangosan dobog. Az alvó katona feje a lábamhoz gurul, az erdőből megjelenik a három ismerős goblin, akiket ezek szerint nem sikerült se legyőznöm, se elijesztenem. Pallas és Owenaar átállnak az ellenség oldalára. Itt a józan észre nem lehet támaszkodni. Nem is tudom megindokolni, hogy hogyan jut eszembe egy ekkora blöff. Talán a kétségbeesésében minden szalmaszálba kapaszkodó ember csinál ilyet.