[IC] Act 1: Charybdion - Aidon - Upper hive
Az élet bármennyire is furcsán hangzik, de egyszerre olcsó és drága - az előbbi, amennyiben felhasználható erőforrásként tekintünk rá, s az utóbbi, ha megőrzendő értékként kezeljük; ez az Impérium kegyetlen valósága, s ez a hajón sincs ez másképp, mégis, némileg eltérő helyzetben találjuk magunkat, mint amihez hozzászokhattunk. Az természetesen nem ismeretlen számomra, hogy az egyenruhám látványa megnyugvást hoz a katonák számára, s legalább olyan jó hatással van a moráljukra a jelenlétem mint egy leltárban nem szereplő láda lho, viszont az még nekem is szokatlan, hogy a legénység azon tagjai, akik látták a hasadékot azok annyira keresik a komfortot a jelenlétemben, vagy éppen bárkiében akinél ezt megtalálják, amiképp a frontvonalon a haldoklók vágynak a társaságra utolsó másodperceikben. Ez egy hadjárat, de mégis, érezni az embereken, hogy a szent bosszúvágy mögött milyen nyomasztó hangulat ül meg néha a legénység soraiban, a bizonytalanság és a háttérben lappangó, szinte észrevétlen, de mindig ott ólálkodó félelem egy alattomos, nehezen gyógyítható seb amely néha még az én képességeimen is kifog. Főleg azok körében jelent ez problémát, akik már nem elég fiatalok ahhoz, hogy még a tapasztalatlanságuk megtántoríthatatlanná tegye a lelkesedésüket, de még nem elég öregek ahhoz, hogy megnyugvást leljenek a megedződött hitükben. És sajnos elég sok ilyen van. Pont egy ilyen fiúnak varrom össze a gyakorlatozás közben felszakadt fejét amikor megjelenik Augustus küldötte: a páciens egy akkorát kapott a fejére, hogy még el is ájult, mert a másik nem számított rá, hogy még kitérni sem próbál majd a csapás elől... Mint aki ledermedt, pedig nem egy ork akarta feldarabolni, hanem egy fegyvertársával edzett, akinek a kezében életlen fegyver volt. -Jól van. - válaszolok a küldöttnek, felé is fordítva a fejemet, de közben a kezem tovább dolgozik, még látatlanul is befejezem az öltést, mintha mi sem lenne természetesebb; rosszabb és veszélyesebb figyelemeltereléshez vagyok szokva. -A kapitány kérésének megfelelően ott leszek. - válaszolom nyugodtan, tovább dolgozva a sérülésen; a munkám végeztével sem rohanok el, szánok még némi időt a katonákra, majd útra kelek - páncél és fegyver nincs nálam amikor megérkezek a tárgyalóteremhez, ezek nélkül járok-kelek a hajón legtöbbször, az embereket is nyugtatja, hogy nem talpig páncélban látnak, ráadásul félnivalóm sincs. Theos után, de még a többiek előtt érkezek meg, helyet foglalok, majd a legnagyobb egyszerűséggel várakozok, alapjáraton véve csak annyit beszélve, amennyi az üdvözlésekhez szükséges: gyakorlom a csendet, mint eszközt a tisztánlátáshoz és a felfrissüléshez; azaz kicsit megpihenek és magam mögött hagyom azokat az aggályokat és panaszokat, amiket a katonák osztottak meg velem az elmúlt órákban.
This message was last edited by the player at 20:59, Wed 25 Jan 2023.