Caragion fia Baranor vagyok, Gondor egykori Toronyőre, s kapitánya; a Helytartó, Turgon, igen bölcs uralkodó volt, érdemes sok éven át tartó szolgálatomra, ám számos ellenségünk szorongatásában hatalma csekély, s az is egyre fogyatkozott. Amikor elhunyt, s csatlakozott őseihez Echtelion tornyának mauzóleumába, a Fehér Mágus sajátjának mondta Isengardot és mi gyengék voltak, hogy visszaköveteljük tőle. Mikor az új Helytartó, II. Ecthelion beletörődött, én ellene szóltam; keserű szavakat és vádakat harsogtam feldúltan, felemlegetve, hogy őseink a múltban és bajtársaink a jelenben hányszor adták vérüket a védelméért. Utóbb belátom, hogy igaza volt, ám nehéz volt elfogadni, hogy bár az igazság Gondor oldalán van, semmit sem tehetünk. Méltatlanná váltam a címemre, így megfosztottak tőle, én pedig nem akartam dicstelenül tengetni napjaimat, nem volt maradásom Gondor földjén - persze reméltem, hogy egy nap még visszatérhetek. Tudom, hogy a Helytartó visszafogadna, ha nem is kapitánynak, ám hazám nem engedheti meg, hogy számos ellensége ellenében lemondjon egy kardról. Egyenlőre Vadonföldére jöttem, hol egykor a szövetséges Rhovanion királysága terült el, s ahonnan őseim származnak; megismeri a mondák vidékét, saját szememmel látni, nem csak poros fóliánsokban olvasni róla. Ahogy teltek az évek idefent Vadonföldén, így is lett; de hiába tértem vissza a Fehér Városba, a keserűség nemigen fakult, s torkig lettem a lapos pillantásokkal és a tiszteletlen megjegyzésekkel. Bánatomra azt kell mondanom, hogy már Minas Tirithben is vannak, akik a látszathűséget és a talpnyalást többre becsülik, mint a becsületet és büszkeséget. Északot is megszerettem és mivel az itt élő derék népeknek is szüksége van egy erős kardra, (mit jobban értékelnek, mint odahaza)  ismét útra keltem, hogy a Magányos Hegy árnyékában keressem a magam igazát. Bár egy északról érkező ifjú, ki jóképű és nemes tartású, s Thengel király rohírjaival lovagolt, igyekezett rábeszélni, hogy maradjak - komoly kísértést éreztem, hogy hallgassak Thorongilra, hisz becsületes és derék ember, ki korához képest igen rátermett, végül mégiscsak eljöttem. Remélem, hogy egy nap még összefutnak az útjaink...
Igazságos és büszke embernek ismernek, s nem tagadom, hogy van ezekben igazság, mint ahogyan abban is, hogy remekül kiismerem magam a gyógynövények, között, valamint hogy betéve tudom a régi gondori történeket. Odahagytam hazámat, de tudom, hogy minden Homályszülte lénnyel akit itt elpusztítok, kevesebben fognak Gondorra támadni ha az Ellenség újra felbukkan - mert újra el fog jönni, ez bizonyos.

Baranor szálas termetű, széles vállú férfi, sötétbarna színű rövid szakállába és vállig érő hajába ősz szálak vegyülnek. Sötétszürke szemének büszke pillantása fürkésző, arckifejezése komor, ám ha indoka van és nevet látszatra éveket fiatalodik. Gonddal karbantartott láncinget, fekete pajzsot hord, amit gondori címere ékít(fehér fa, felette hét csillaggal és egy koronával). Fegyverövén bőrrel bevont markolatú másfelkezes kard, egykor díszes, ám mostanra kopott hüvelyben.   A vállán hátizsák, viaszosvászonba tekerve íj és mellette egy tegez kék-fehér tollas nyílvessző. Ruházatáról lerí, hogy jó minőségű, ám mostanra viseletes, mint ahogyan prémmel szegett, sötétbarna csuklyás köpenye is. Mellette kantárszáron vezetve egy világos sárga lábszárú, barna színű póni, ami/aki a vándormálha jelentős részét hordozza.

Caragion fia Baranor:


Baranor pajzsa: