A 41. évezredet írjuk.
A Császár már több mint tízezer éve ül mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Ő az emberiség ura, s világok milliói fölött uralkodik légiói sokaságával. Oly sok éve már alig több mint egy rothadó héj, amit a Technológia Sötét Korának gépezetei tartanak életben. Ő a Birodalom istene, a Rettenet Ura, akinek mindennap ezernyi lelket áldoznak, hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen el.
S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még ebben a sem nem élő, sem nem holt állapotában is az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az emberiségnek a valós ûr mögött lapuló hipertéren át, mely összeköti az ember lakta világok millióit.
A hipertéren, melyet démonok laknak, s melynek örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentő csataterek szegélyezik. Ezeken a harctereken, ezeken a világokon végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében, s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták vezetik. Nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s őket az ember lakta bolygók milicistái; a kíméletlen, árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adeptus Mechanikus technopapjai követik. De legyenek bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s melynek hálóját eretnekek, mutánsok, s még náluk is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké távol.
Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a végtelen milliárdok arctalan tömegében. Azt jelenti, hogy az ember a valaha létezett legvéresebb, legkegyetlenebb rezsimben él.